Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 7. szám - MŰVÉSZET - Tóth Attila: A szobrász realizmusa: Máté István munkáiról
MŰVÉSZET A SZOBRÁSZ REALIZMUSA Máté István munkáiról Mai művészeti életünkben az érvényesülés és a megismertetés lehetőségei meglehetősen szűkre szabottak a vidéken munkálkodó képzőművészek számára. Különösen akkor, ha az illető pályakezdő, ha szobrász, ha tántoríthatatlanul realista szemléletű, ha nem hajlandó a kérész életű képzőművészeti divatirányzatok egyikének sem hódolni, s ha mindebből következően levonja a következtetést, hogy csak saját tehetségére, mesterségbeli tudására, szorgalmas munkájára számíthat. Máté István szobrászművész, a mecénás város hírében álló Hódmezővásárhelyen letelepedett fiatal alkotó ilyen körülmények között indult pályáján. Elhivatottan realista szemléletű, figurális szobrász. Földrajzilag és eszmeileg is távol a szakma élcsapatától, városszéli műhelyében szorgalmasan dolgozik. Pénzét szerszámokra, bronzöntő műhelyre költi, naponta megküzd a mesterség fortélyainak megismeréséért, a bronzöntési technika titkainak kifürkészéséért. Ebben a kitartó küzdelemben egyre jobbak, igazabbak szobrai, s ő egyre inkább szobrásszá lesz. Természetesen nem a műtermének dolgozik, műveit gyakorta szerepelteti a hazai szobrászati kiállításokon. Neve ismerős lesz, de nem ismert. Szobrai, plakettjei külországba is eljutnak. Pályázik a ravennai Dante-biennálén 1983-ban a Divina Commedia utolsó énekeit feldolgozó plakettsorozatával. A világ minden tájáról beérkezett érmek, plakettek, kisplasztikák között az ő 9 darabos plakettsorozatát ítéli a legjobbnak a világnagyságokból álló szakmai zsűri. A gyakorlatilag teljesen ismeretlen magyar szobrász nyeri el a fődíjat, II. János Pál pápa aranyérmét. A siker természetesen elsősorban őt illeti, de részese ennek hazája is és otthont adó városa is. A siker nyomában sokan és sokfelé felfigyelnek nevére. Példás szerénységgel viseli el az ennek nyomában járó érdeklődést. S egyre gyakrabban tudakolják, hogy ki is ő voltaképpen? Szakmai életrajza pár sorban összefoglalható. Csongrádon született, 1952-ben. A képzőművészeti főiskolán 1970—1976-ig tanulta a mesterséget Pátzay Pál növendékeként. Előbb Csongrádon, majd 1977-től Hódmezővásárhelyen telepedett le. Négy évvel ezelőtt kapott műtermes lakást a várostól, a Gosztonyi utcában. Itt dolgozik azóta feleségével Lantos Györgyivel, aki szintén szobrász. Önálló kiáMítást még nem rendezett. A hazai kollektív tárlatoknak rendszeres résztvevője. Külföldi kiállításokon Helsinkiben, Oslóban, Stockholmban, Zentán és Ravennában szerepeltek művei. Ha pályájának ezt a rövid, mindenképpen kezdeti szakaszát jellemezni kívánom, akkor azzal kell kezdenem, hogy szobrászként elsősorban mesterember. Műterme inkább műhely, szerszámokkal satukkal, bronzöntő kohóval. Ez utóbbit sajátkezűleg építette. így kísérleteit, szobrászi ötleteit rögtön nemes anyagban, bronzba öntve, kőbe, fába faragva tudja rögzíteni. Dolgozik fával, kővel is, de szobrait legtöbbször bronzban kivitelezi. Ennek az anyagnak a lehetőségeit kutatja, a viaszveszejtéses bronzöntési technika tökéletesítésével. E technika jóvoltából szobrait, plakettjeit alig cizellálja. Műveire ezért is jellemző a spontán anyagszerűség, a felületi érzékenység, ham- vasság, részletgazdagság, a simább és érdesebb felületek izgalmas játéka. Könnyen engedhetne az anyag, a technika csábításainak. Nem ezt teszi. Minden megküzdött eredményt, technikai megoldást hithű figurális szemléletének rendel alá. Egyre elmélyül89
