Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 7. szám - VALÓ VILÁG - Mocsár Gábor: Hozzászólás helyett: megjegyzések egy kecskeméti tanácskozáshoz

igazodott — politikailag is, de gazdasági érdekből is —, mint önmagához. Ne higgyük, hogy ez afféle pusztán szemantikai jellegű jelentéstartalmakat feszegető kötekedés. Majd ki fog derülni, mennyire nem mindegy, hogy egy mezőgazdaságban dolgozó állampolgár faluban él-e, avagy városlakó. Óriási különbségeket fogunk találni. Úgy látszik, nemcsak a múltat kell önmagunkban lezárni, hanem a múltból örökölt fogalmak tisztázását is el kell végezni.

Ezt a követelményt természetesen nem én fogalmazom meg most, itt, hanem maga a tanácskozás is, főképp legszélesebb kitekintésű és — hogy a témához illő stílusban fogalmazzak —, „legmélyebben szántó” két előadója, Romány Pál és Huszár Tibor, de más is, például az imént idézett Orbán Sándor is, a kevéssé tájékozott olvasót talán meghökkentő eredménnyel vállalkozott a fogalmak tiszta értelmezésére, régebbi fogalmak eltűnésének magyarázatára, új meghatározások, fogalmazások érvényesítésére.

Példának lássunk egy igen mélyen belénk idegződött formulát. Pár évvel ezelőtt, 1966-ban, ugyancsak a Kossuth Könyvkiadónál még ilyen címmel jelent meg egy tanulmánykötet: „Az egységes szövetkezeti parasztosztály kialakulása” — és ma hol tartunk? Azt mondja Orbán: „S alig egy évtized múlik el az átszervezés után, amikor a X. kongresszus dokumentuma, kimondván az állami és szövetkezeti tulajdon egytípusú lényegéről ismeretes megállapítást, teljesen felhagyott az egységes termelőszövetkezeti osztály formulával . . .” Hogy van ez? — kérdezheti az olvasó? Ha ez így van, akkor viszont hogyan állunk a munkás—paraszt szövetség formulával? Aválasz: „Mindez annak az objektív társadalmi folyamatnak a következménye, amely óhatatlanul a munkás— paraszt szövetség pozitív irányú felszámolását segíti.” A hangsúly természetesen a „pozitív” jelzőn van.

Ha a dolgokat, folyamatokat alaposan végiggondoljuk, ennek valóban be kell következnie. Nem tudom hol, valahol bizonyosan magam is leírtam már, elgondolkozva a parasztság társadalmi helyzetének, minőségének változásain, hogy voltaképpen akkor alakul majd ki az „egységes paraszti osztály”, amikor végképp megszűnik a parasztság, mint osztály. Paradox állítás — de a dolgok logikája ide vezet. S azt sem én találtam ki, itt és most, hogy a parasztkérdés, a mezőgazdaság témaköre már régóta nem korlátozható a falura, hiszen Romány Pál maga is megállapítja: „A helyenként tapasztalható azonosítás, miszerint a mezőgazdaság egyenlő a faluval, olyan túlzó leegyszerűsítés, ami nem használ a falunak, de árt a mezőgazdaságnak is.” De akkor meg mit keres a tanácskozás, meg a kötet címében a „falu” szó — kérdezhetném újra, de nem kérdezem, mert fontosabbnak tartom azt a kérdést: miért nem használ a falunak, s miért árt a mezőgazdaságnak is ez a leegyszerűsítés?

De mielőtt erre a kérdésre — természetesen a tanácskozás anyagából merítve — válaszolni próbálnék, nem hallgathatom el, mily buzgó figyelemmel olvastam Romány Pál történeti szempontú áttekintését, összefoglaló igényű elemzését a történelmi jelentőségű folyamatról, amely a paraszti világban s a mezőgazdaságban az elmúlt majdnem negyven esztendő alatt a földosztástól szinte napjainkig, ha cikcakkokban is, lezajlott. Más olvasójában bizonyára másfajta gondolatokat ébreszt; bennem emlékeket kavart fel. Emlékeket, melyek a tanulmány minden sorát igazolják, hitelesítik. S ha csak annyit mondok, hogy az első nagy „nekirugaszkodást” az ország nyugati szélén, Győr-Sopron megyében, az utolsót meg az ország keleti felében, Hajdú-Biharban éltem át, ott is, itt is szinte testközelben, érthető, ha azt mondom: vannak emlékeim. A földosztásról nincs, hiszen egyéni sorsom úgy hozta, hogy itthon már rég kicövekel- ték az újgazdák a földjük határait, amikor én még a Magas-Tátra aljában, meg a Vág völgyében, meg a Magúra hegység útjain tébolyogtam, sokadmagammal, katonaként,

54