Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - B. Kovács István: Mesehagyomány és hagyományozás Gömörben: egy baraccai példa
felnőttkori meséléséről. „Nem folytatódott ez egy se, nem folytattam én ebbő egyet se. Má mikor oszt felnyőtt vótam, nem értem én má rá akkor. Nem folytattam én azt csak most ne, hogy teveled így összekerűtőnk. Hát osztan még meg is erőtettem az emlékezőtehetségemet, hogy hagy jussék hát eszembe több, ha egyszer hát neked így tetszik. De ezt csak te vetted ki énbelőlem, nem mondtam én el ennek a századrésznyit se. Nem is nagyon meséltem, nem nagyon szerettem én mesényi. Nem mesétem én ennyit mióta élek, mint neked.” A szórványos mesélési alkalmak egyébként is csupán meseanyaga töredékes részének időnkénti felújítását tették lehetővé. Sok esetben nem is annyira a mesékre, mint inkább előadói készségére volt igény. Megfigyelhető, hogy a mindenkori mesélő — akár specialista, akár csupán alkalmi mesélő — minden esetben a szükséges módon alkalmazkodik hallgatóságához. Az unokáinak való mesélésről mondotta: ,,Nekik a kellett, amit én magamtó össze-v/sszo csarampoltam. Dehát azt má nem tudnám elmondanyi, pedig juj de sokat össze-vissza beszétem, különösen Gézunak. Neki úgy kellett beszényi, hogy még a boszorkány is mejjavút. Helyre kellett hoznyi. Szóval ő nagyon jó szívű vöt, nem szabad vót a mesébe elpusztúnyi senkinek se. A hétfejű sárkánnak mind levagdosták a fejét, osztan abbó mindegyikbő jó ember lett. Neki úgy kellett befejeznyi a mesét. Elvira meg a történeteket szeretyi, neki ezeket a verseket kellett mondani (Pókainé, Rozgonyiné). Versbe is elmondtam, meg el is kellett mesényi. A legtöbbet a Bibliát mesétem nekik, a vízözönt, szóval ezek kellettek nekik a legjobban." Margit néninél semmi nyomát nem találtam annak a nagyfokú mesemondói öntudatnak, ami a kiváló tehetségű specialisták egyik jellemző vonása. „Nem érdekelt az engem mikor én mesét hallottam, hogyhát annak még értéke is van. Most má tudom, hogy van értelme, de akkor még nem érdekelt. Csak elmondtam, mer mesélek.” Bár minden tehetsége megvolt hozzá, hogy mesemondó specialistává váljon, folyamatos plőadói gyakorlatának, állandó, kialakult hallgatóságának és nem utolsó sorban mesemondói öntudatának hiánya ellene szól annak, hogy a „specialista” jelzővel illethessük. Anyaga tulajdonképpen nem más, mint a gyermekkorában elsajátított mesekincs több mint félszázad távolából történt reprodukálása, amit részint előadói tehetsége, részint páratlan emlékezőtehetsége tett lehetővé. Mindez azonban anyagának értékéből semmit sem von le. Meséi anyaga kiegészítve dalaival, balladáival, mondáival és más, a bevezetőben felsorolt műfajokkal mindezidáig páratlan keresztmetszetét nyújtja a századelő gömöri magyar népköltészetének. FOLYÓIRATUNK SZERKESZTÉSÉBEN KÖZREMŰKÖDNEK BUDA FERENC (főmunkatárs) FŰZI LÁSZLÓ GOÓR IMRE KOVÁCS ISTVÁN SÜMEGI GYÖRGY PINTÉR LAJOS 58
