Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Gráfik Imre: "Olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé...": adatok a dunai hajózás folklórjához
„Inkább hajót húznék" = semmi pénzért nem tenném meg, nem vállalkoznék rá — jelentéssel. „Rossz hajó az, melynek dereglyéje nincsen"= okos emberelőre biztosítja magát arra az esetre, ha kudarc éri valamely vállalkozásában — jelentéstartalommal. Végezetül egy szólás a hajókötéllel, vontatókötéllel kapcsolatban: „Eloldja a hajókötelet” = sietve távozik, gyorsan meglép—jelentéssel. Természetesen a fenti szólások és közmondások nemcsak a folyómenti lakosság körében ismeretesek, de példázatuk ereje—aligha vitathatóan— körükben a legteljesebb. SZOKÁSOK, HIEDELMEK, NÉPI TUDATFORMA Mára hajók névadásában is többnyire a helyi névhasználat hagyománya tükröződött. Különösképpen így volt ez a kisebb dereglyék, úgynevezett priváthajók és kofahajók esetében. Amikor a hajótulajdonos gazdák meghozták az új hajót, nevet választottak, „megkeresztelték”. A hagyomány szerint a legidősebb, vagy éppen a legfiatalabb kofa nevét, vagy csak egyszerűen egy szép falusi kislány nevét kapta meg a hajó. így pl. a szigetmonostoriak egyik hajójának Erzsiké volt a neve. A kiválasztott nevet vagy a a hajó oldaldeszkájára, vagy bádoglemezre írták, melyet felszögeitek a hajó oldalára. Nem volt ez különösebb ünnep, de ilyen alkalomkor az összegyűltek elmentek a kocsmába, iszogattak és beszélgettek. A hajósok és hajóvontatók munkájában az indulás a legfontosabb pillanat, melyet hosszas készülődés előzött meg. A szokások, a babonák is elsősorban az induláshoz kapcsolódtak. A hajósok pénteken nem szívesen indultak útnak. Tudta ezt a jó gazda, s nem is indította őket. Ha azonban hosszabb útra mentek, vagy sok fuvar volt, legyőzték a babonát s pénteken is elindultak. A kofahajók indulásakor a kormányos a járódeszkán állva levette kalapját és hangosan Isten segítségét kérve az útra, imádkozott. A többiek, még a parton állók is, fennhangon imádkoztak vele együtt. A priváthajók, gabonáshajók indulásakor is felhangzott a kiáltás: „Jézus segijj!” —mely gyakran magára a hajóra is fel volt írva—, majd mindenki munkához látott, végezte a dolgát. A hajóvontatás folyamatából két tanulságos szokásjogról teszünk említést. Gyakran előfordult, hogy a vontatóknak akarva, akaratlan pihenésük akadt. E kényszerpihenőket— többnyire az időjárás miatt—széles körben dángubának, dángubázásnak, hajósünnepnek nevezték. Évszázados szokás szerint a vállalkozóknak ilyen esetben meg kellett fizetniük a kialkudott bért. Ilyenkor, ha indulni készültek, olykor bizony alig tudták összeszedni a népet a közeli falvak kocsmáiból, hol a vontatók, hajósok „hajósünnepet ültek”. A másik tradíció a vontatóutakkal kapcsolatos. A folyók partján húzódó, s törvényesen védett vontatóutakkal kapcsolatban általános és elterjedt szokás volt, hogy amennyiben a partmenti birtokosok azt mezőgazdasági célra igénybe vették, beültették vagy bevetették, a vontatóknak joguk volt a vetésen keresztülhaladni és emiatt nem eshetett bántódásuk. Bár a vontatóutak sávja a parti birtokosok földjéből tellett ill. telhetett ki, a hagyomány szerint— a törvényesen megszabott szélességben — a vontatóknak joguk volt azon végighaladni, akár volt rajta vetés, akár nem. A nagyobb Duna menti városok körzetében mindenhol megtalálhatók voltak a vásáros ladikok, dereglyék, heti- ill. kofahajók, kereskedelmi bárkák, melyek vontatásával kapcsolatban sajátos hagyomány alakult ki. A főváros körzetének a XIX. század második felében jelentős kofahajózásáról hű képet rajzol a Vasárnapi Újság 1863. évfolyama. A Duna mentében levő helységek, különösen Új-Pest, Dunakeszi, Szentendre, 37
