Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 6. szám - Gráfik Imre: "Olyan az élete, mint a hajóhúzó lóé...": adatok a dunai hajózás folklórjához

Ezen igen szerény példatár kapcsán arra kell felhívnunk a figyelmet, hogy a ráérősebb hajósok, hajóslegények, kormányosok a vontatás időtartama alatt is, de különösen a pihenők alkalmával, vagy még inkább a fuvarok befejeztével gyakran féktelen mulatozásba kezdtek — az esetek többségében egy-egy híres-hírhedt hajós kocsmában —s ilyenkor sorra énekelték vidám, tréfás szövegű dalaikat, melyek természetesen nem voltak ismeretlenek a vontatók számára sem.

A dunai hajóvontatásban kiemelkedő szerepet vállaló komaromi szekeresgazdákról úgy tudjuk, hogy nemcsak a város egy tömbjében laktak, együttműködve végezték munkájukat, hanem még a vigalom óráit is elkülönülve, együtt töltötték. „Külön vendéglőjük volt, ahol otthon érezték magukat. Ugyanitt rendezték meg időnként mulatságaikat is, melyeken valamennyien részt vettek. Fesztelen mulatozásban fújták reggelig a nótát, és járták a híres megyercsiutcait. így nevezték azt a verbunkosszerű dallamot, melyet sehol másutt nem hallottam. Véleményem szerint eredeti komáromi dallam. Már csak egy-kéc öreg komáromi cigányprímás ismeri” —• írta 1969-ben a szekeresgazda leszármazott Kecskés László.

A szöveges hagyományok kapcsán idézzük fel azt az elbeszélő kedvet, melyet idősebb hajóvontatóknál tapasztaltunk. A nehéz munkával kapcsolatos emlékek felemlegetése során előadott történetek kötetlen formája nem sorolható egyetlen műfaj-kategóriába sem. A hajóvontatás mozgalmassága, veszélyessége, egy-egy nevezetesebb vontatóét eseményei állandó tárgyát képezték a csendes esték beszélgetéseinek. Az idősebb generáció tagjai még a közelmúltban is szívesen idézték fel „a nehéz, de szép élet” eseményeit. Akad ezek között tréfás adomává kerekedett történet is. A szentendrei szigetről ismert az alábbi:

„Azelőtt a szigetbeli falukból rendes hajó, úgynevezett kofa-hajó járt a fővárosba s az bonyolította le a gyümölcs- és egyéb áruforgalmat, hetenként egyszer vagy a szükséghez képest többször közlekedvén. Lefelé a víz vitte. Fölfelé vagy ló, vagy az utóbbi időkben gőzhajó vontatta” —szól a századforduló táján lejegyzett anekdota. „Az utolsó ilyen hajó Pócsmegyeren Daru János tulajdona volt. Mikor elkészült, ékes piros betűkkel írták rá hátul, hogy: Daru János pócsmegyeri hajója. A gazdájával sokat évődtek e fölírás miatt, egyre azt kérdezvén tőle, hogy hát a tótfalusi, meg a monostori hajója hol van? Mert, ha nincs, akkor minek a pócsmegyeri jelző? Átfestette az öreg a fölírást s csak ennyit biggyesztett a helyére: Daru János hajója. Csakhogy most meg Pesten mindenki azt kérdezte, hogy melyik hát a pócsmegyeri hajó? Dühös volt Daru uram szörnyen. Újra kezébe vette a pemszlit, s most a következő felírás került a hajó hátuljára: Pócsmegyeri Daru János hajója. Igen ám; csakhogy most meg azt tudakolták, hogy van-e monostori, vagy kisoroszi Daru János is?! Avagy talán magyar nemességet kapott?! Törte az öreg a fejét ezek után, hogy mit is írjon hát a hajójára, fűt-fát megkérdezett eziránt. Valaki aztán ezt a fölírást ajánlotta: Pócsmegyeri hajó— Daru Jánosé. Ez kifejezte volna a tényleges állapotot, Daru uram azonban — nagyon helyesen — azt felelte : Csakhogy ez meg nincs magyarul. Maradt hát a régi fölírás” — végződik a történet.

A XVIII—XIX. századi gabonaszállításokkal kapcsolatban is sok történetet, legendát őriz a hagyomány a Duna menti városokban. Ezek többsége— érthetően— nem a hajóvontatás nehézségeihez, küt^ielmes munkájához, hanem a folyami szállításon, kereskedelmen mesésen meggazdagodó kereskedőkhöz kötődik. Egy ilyet idéz fel győri éveinek emlékeiből ismert szobrászművészünk Borsos Miklós Visszanéztem félutamból c. könyvében: „ . . . mindent a Dunán, dereglyéken szállítottak Ausztriába. Ezen meg lehetett gazdagodni. Hogy mennyire és mi módon, arra egy remek barokk szobor emlékeztet ma is a székesegyház szép terén, mely Mihály arkangyalt ábrázolja sisakosán, pajzzsal és lángpallossal, amint az ördögöt letaszítja és vágja lefelé a pokolba. E remek szoborcsoportnak az a története, hogy a győri megyei törvényszék 1764-ben mellék34