Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Sümegi György: Kiskunsági Madonnák
Vele szegény Száraz Nagy Mátyás most egy képről messzire néz; együgyű arcán üdvözül minden halál és szenvedés. A kisded, olcsó ereklyét úgy húzza ősi rongyához: mintha vér kötné a fához. Száraz Nagy Mátyásék bankfalusi szobrának édestestvérei közül hatot Andrássy Kurta János mutat be legelőször fényképen is A magyar nép szobrászata c. könyvében, 1944-ben. Andrássy Kurta főképpen szobrászi-plasztikai jellemzőik alapján vizsgálta a magyar népi faszobrászat e sajátosan elkülönülő jellegzetes csoportját. A XVIII. század közepéről származtatja őket egy Holdsarlós Madonna kivételével, amely a kiskunfélegyházi Ó-templom plébániájának padlásáról került elő. Ezt a szobrocskát a sajátos beállítása, jellegzetes, a gótikus madonna szobrok elmozduló testtartását, enyhe kontraposztját imitáló mozgása, valamint a megmunkálás, a faragás módja alapján a XVIII. századnál korábban készültnek tételezi. Joggal látja megcsillanni rajta a középkori plasztikák szelíd visszfényét. A gyakorlott szobrász azt is fölismerte, hogy „ezek a szobrok nagyon hasonlítanak egymáshoz, mintha egy kéztől származnának”. Valóban, nyugodtan föltehető, hogy a köz- és magángyűjteményekben őrzött kb. húsz kisszo- bor — ha nem is egyetlen faragótól, de — talán egy-két műhelyből vagy méginkább néhány jóképességű parasztfaragótól került ki, és egymáshoz közeli időben készülhetett. Hogy a készítőik név és személy, valamint foglalkozás és társadalmi helyzet szerint kik lehettek — minderre csak következtetni tudunk. Kézenfekvő lenne a kiskunfélegyházi malomberendezéseket készítő faragó-molnárok (egyszemélyben ácsok és molnárok) között keresni őket. A faragó-molnárok céhalapítási kérelmét egészen 1842-ig azzal utasítja vissza a város, hogy közülük sokan írástudatlanok. Egy 1815-ben keltezett városi irat említi, hogy számosán vannak fafaragók (akár azonosak lehetnek a faragó-molnárokkal) Félegyházán, akiknek elnézik, hogy saját szükségletükre vagy esetleg „a szegény adózó népnek nagy segítségére ... a Helybéli Tanácsnak felvigyázása alatt” faragjanak. Az így készült munkákból jelentősebb haszonhoz ha nem is jutottak, de faragásaik családi és rokoni körben gyorsan terjedhettek. Ha a 19. század elején így volt, miért ne lehetett volna korábban is így, hiszen a hivatkozott irat egy kialakult, nyílván már több évtizede létező gyakorlatot ír le. Az látszik a legvalószínűbbnek, hogy a szobrok alkotói nem iparszerű- en, céhen kívül dolgozó parasztemberek, parasztfaragók lehettek, akik a 18. századi mezővárosi szegények közül csupán ezen tevékenységükkel emelkedtek ki valamelyest. A faragó-tevékenység — akár ha a napi munka mellet,végezték is — megkülönböztetett helyzetet biztosíthatott számukra, amennyiben faragásaikkal kielégítették a közösség létező, valóságos, háziszobrok készíttetésében is megnyilvánuló vallási szükségletét. A szobrok Kiskunfélegyházán, Kiskunmajsán és közvetlen környékükön (Bankfalu, Fülöp—Jakab- szállás), tehát a Kiskunság déli részén maradtak meg, s kerültek közgyűjteményekbe. Mindkét nagyobb helység elnéptelenedett a török pusztításokban, és Mária Terézia a katolikus Jászságból népesítette újra őket. A jászok nemcsak fatemplomukat és annak fölszerelését, kegytárgyaikat vitték magukkal Félegyházára s Majsára Jászfényszaruból, hanem természetesen vallási szokásaikat is megtartották s átörökítették generációról generációra. Ezzel a betelepített katolikus jászsági népcsoporttal és leszármazottai k- kal lehet — ahogy Csanádi Imre is megfogalmazta — vér szerinti kapcsolata a szobroknak. (Az őshonos kunok ugyanis hagyományosan reformátusok lévén, nem állíthattak maguknak „faragott képeket” — a Kiskunság északi részén nincs is nyoma ilyesféle plasztikáknak.) Láthatólag is bizonyítja ezt a jászberényi múzeum idolszerű Mária-szobrocskája, amelynek párdarabját a félegyházi Ó-templom parókiája őrzi. Az ilyen jellegű szobrok (pl. Sasvári Pieta, Máriacelli Madonna) elterjedését és egyáltalán: típusuk megszületését a háttérben egyértelműen befolyásolta a 18. század ellenreformációs irányzata, vagy helyesebben katolikus népi reneszánsza. A Kiskunsági Madonnák mögé a közvetlen környéken nem lehet búcsújáró helyet találni, mert a közeli Szentkútról (ma Petőfiszállás) nem ismerünk olyan kegyszobrot, amelynek népi után költésével számolhatnánk, és a kegyhely egyébként is csak a 19. században bontakozott ki, Mária-szobra pedig Lourdes-ot idézi. Bálint Sándortól tudom, hogy a félegyháziak még századunk első harmadában is elzarándokoltak évről évre hajdani jász-szülőföldjük kedvelt búcsújáró helyére, Egerszalókra, a Pietához. Ismerhették a gyöngyösi Barátok Templomának Pieta-kegyszobrát, s más Mária-szobrot is. A kunsági megtelepedésük után eleinte csak ezek másolatait vihették magukkal az otthonmaradottaknak „búcsúfiába”. Később pedig már új hazájukban is faraghattak- faragtattak ilyeneket. Andrássy Kurta János — valószínűleg már csak szájhagyomány alapján — helyesen állapítja meg, hogy „valaha részben házak homlokzatán mint védőszentek, egy részük pedig a kiskunfélegyházi, ma már lebontott fatemplomban állott”. Néhány, Mária-házban föllelt szobor a házoromzati fülkében a ház, a család védőszentjeként, bajelhárítóként éppúgy szolgálhatott, mint a parasztszobák asztalszögletében, a szent sarokban. A Jászságból Félegyházára települt Vereb család lakóházán az 1970-es évek közepéig látható volt egy nagyméretű barokk Madonna-szobor, a szokást szinte napjainkig megőrizve. Hogy védőszentje, őrzője is volt Mária a kiskunsági katolikusságnak, igazolja egy Tarjányi László által lejegyzett félegyházi háziáldás, melyet Toldy Jenő lelkész 1904. szept. 29-én 21
