Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 6. szám - Szenti Tibor: "Duna 's Tisza közén lészen az szállásunk..."
Elvert maga házátul, holott én Szolgállónak akarván ál lan i, nem engedte, hogy el állyak ígérvén hogy vesz ruhát is. Azomba éjjel nappal a Szálláson tartott, vélle magam szántottam, véle nyomtattam egész Béressé váltam oda ki, itthon pedigh Szolgálója voltam”. Az egyszemélyes családi uralom egyúttal tehertétel is. A nagycsalád atyjának a nehéz történelmi helyzetben, a menekülés alatt is kötelessége a família minden tagjáról egyedül gondoskodni. Áruba bocsátja vagyonának megmaradt töredékét, néhány sertését, hogy cserében kenyérnekvalót kapjon. A vallomás így folytatódik: „Azon kívülis Hajzer [Hauzer osztrák generális] nagy Portiot [adót] vetvén reájok, ki zárolta volna, ä mi több egy agasok lévén, aztis nagy Szükség miatt két véka Búzáért Halason kéntelenítettek adni; sőt minekutánna Halasról Soltra mentek volna, hogy pénzek nem volt, kénteleníttettek Búzára Komáromi Kereskedőktől hol 30. 40 és 50. katis anticipálni [forintokat (?) kölcsönözni], ä mintis Szántáson, vetésen az fiák iparkodván, Buzájok teremvén, ä Búzát mégis el adták”. A Duna—Tisza köze népe befogadta a menekülő vásárhelyieket, de a területet birtokló Hauzer súlyosan megadóztatta a nélkülözőket. A „nagy Szaladáskor” a család minden mozdíthatót fölpakolt és hurcolt magával. Ennek tudható be, hogy még az otthon fölösleg építőanyagot is cipelték magukkal. Az épületfa, jelen esetben az ágas (itt föltehetően a 18. században még elterjedten használt „külső szelemenágasról’’ van szó), az Alföld fában szegény vidékén mindig jelentős érték. Most, a nagy szükség idején, amikor építkezni egyébként sem tudtak, egy időre ez húzta ki őket. Halasról valószínűleg az adóztatás miatt kellett tovább menniük Soltra. Itt a kereskedőktől Deák Pálnak növekvő pénzkölcsönöket kellett fölvennie. A parasztember, amint megállhat, és biztos talajt tud a talpa alatt, azonnal földet kezd művelni. Deákék is. Fogtak Solton egy darab területet, és bevetették. De a kölcsönöket vissza kellett adni, ezért a termést, a család „életét”, évi szorgoskodásának gyümölcsét újra el kellett adni. Alig van ehhez fogható nagyobb szerencsétlenség a szántóvető sorsában! A vásárhelyi gazdacsalád összetartó erejére és a gazdálkodó szellem erős, belső ösztönzésére vallott, hogy ebben a vagyon- s létbizonytalan történelmi korszakban a legkülönbözőbb igyekezettel gyarapítani tudják javaikat: „Ad 2”m A’ midőn az Fatensnek edes Attya meg halálozott e fféle Jószágok maradott Attyok után, úgy mint: 10. Eökör, öt Ló, Gulyabéli marha cir[citer] [vagyis körülbelül] 40. Juhokat nem tudgya mennyi lehetett, hanem arra emlékezik: hogy egykor Kardos borért 12. Juhokat adott nékiek, Szöllö 140 út, Pénz volt 19. Máriás és egy peták de az, az Attyok temetésére sem volt elég mivel azon kívül három tallért kértek kölcsön, hogy tisztességesen temettethessék el az attyokat”. A koldússzegény vásárhelyiek a menekülés néhány éve alatt szépen gazdagodtak. A pénzük sem volt kevés, mert a 19 Máriás abban a korban egész kis vagyon. Csakhogy a nagycsaládnak szigorú kötelessége volt az eltartó családfővel szemben. Ha elhalt, meg kellett neki adni a végső tisztességet, vagyis az illő temetést. Ez sokszor kisebbvagyont emésztett föl. Nem elsősorban az elhantolás költsége, hanem az utána következő, kötelező tor. ' A családfő temetésére összejött az egész nagycsalád, ott voltak az oldalági leszármazottak is. Vidékről is érkeztek rokonok. Napokig ott maradtak, tartani kellett őket. Ilyenkor nagy lakoma volt, amelyen nemegyszer ökröt sütöttek. A potya étel előcsalogatta a környék összes koldusát — akik még a 20. század első harmadában is szép számmal voltak — és ezeket nem volt szabad megvendégelés nélkül elereszteni. Ezek a szokások érvényesülhettek idős Deák Pál temetésekor is! „Ad. 3um Azon Jószág, mellyet az Attyok, halála után hagyott így szaporodott: Még Sólton laktak addig Szerzettek három Borjas Tehenet, ä Negyedik pedig ollyan volt 17
