Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - A Siesta szanatóriumtól a Svájci villáig: Kabdebó Lóránt beszélgetése Bodor Pállal
A SIESTA SZANATÓRIUMTÓL A SVÁJCI VILLÁIG KABDEBÓ LÓRÁNT beszélgetése BODOR PÁLIal* 1930. július 28-án születtem Budapesten, s 6—7 éves koromig jórészt itt is éltem, a nagyszüleimnél. Az első elemibe azonban már Temesvárra kerültem, a szüléimhez. A harmincas években a magyar nyelvű középiskolai oktatás ott már igen visszaszorított volt; magyar nyelvű fiú-középiskola már nem működött Temesváron — de én az elemit is románul végeztem. Föltehetőleg azért írattak román elemibe, hogy mire — négy év múltán —a líceumba kerülök, értsem a nyelvet. Hiszen hatéves koromban egy szót sem tudtam románul. A „tojás” —,,ou”—volt az első román szó, amit megtanultam; a diftongusokat a magyar elég nehezen ejti. Ezért a iegnyelvtörőbb román mondat; két lágytojás — azaz; douá ouá moi... (Zárójelben; a fiam politikai szerencséje, hogy huszonkét évvel fiatalabb, mint én; az elemi és a középiskola tizenkét osztályából tizenegyet magyarul végezhetett el — Kolozsváron, Bukarestben —ahol tizenkét osztályos magyar iskola működik — és Marosvásárhelyen, a Bolyai líceumban, ahol érettségizett, s amelyhez, akárcsak névadójához, családunkat évszázados kapcsolatok fűzik...) Második-harmadik osztályos elemista voltam, amikor életem első versét írtam. Románul. Címe: „Nyesztertől a Tiszáig” — alcíme: „Takarodjanak ki a magyarok az országból”. Mi történt? Otthon nem készítettek fel különösebben —a magyar nemzeti érzés fölfokozott, elzárkózó és kifelé vad tudatosításával — az akkori oktatás éles román nacionalista beállítottsága ellen. Olyan természetességgel éltük otthon anyanyelvi kultúránkat, az anyanyelvűnket, hogy nem tartották szükségesnek külön — és főként: — mások ellen! — hangsúlyozni: mi magyarok vagyunk, mi nem vagyunk románok. Ezért a történelemoktatás (például a hajdani barbár magyarok kegyetlenkedéseinek ecsetelése) lenyűgözően, iszonyúan hatott arra az érzelmileg-szellemileg nem eléggé beoltott gyerekre. Megérkezett nagyapám Budapestről. Nagyapám erdélyi — a család háromszéki, nagyapám Kolozsváron született, Budapesten, majd Vásárhelyen volt bankigazgató, színházi mecénás, a színpártoló társaság elnöke, az első világháború után jórészt neki köszönhette Vásárhely, hogy magyar színháza lett. Majd később elmondom, mi történt 1954 után a bronz mellszobrával. El kellett hagynia Erdélyt. Amikor édesanyám 1974-ben öngyilkos lett, régi lapkivágásokat örököltem tőle: nagyapámat az erdélyi magyar sajtó vezércikkekben búcsúztatta. Nos, ez az én lécfalvi Bodor Pál nagyapám, aki tudott valamelyest románul, meglátta az asztalomon ezt a magyarfaló, román nacionalista verset. A szó szoros értelmében rosz- szul lett. Falfehéren vonta felelősségre a szüléimét —, teljes joggal, persze ... Életre szóló megrázkódtatás volt számomra; akkor döbbentem rá, hogy mennyire függvényei vagyunk a nevelésnek, a befolyásolásnak; és amikor történelemórán arról tanultunk, hogy kik és mik voltak a janicsárok — és ezt visszavetítettem erre a „versemre” —- hát azt hiszem, egy kicsit ebből — ebből is — fakadt az én későbbi baloldali magatar tásom. Tárgyilagosabb, higgadtabb, ésszerűbb tartásra nevelt — s ez egy életre szólt. A temesvári Kegyesrendi Főgimnáziumban végeztem, amelytől a 20-as évek közepe táján vonták meg a magyar nyelvű oktatás jogát; magyar és sváb paptanáraink, ha nem is mindig tökéletes kiejtéssel, románul tanítottak tehát. Igaz, volt fakultatív magyar * A Petőfi Irodalmi Múzeumban 1982. január 12-én és 19-én elmondott pályaképnek az író által átdol gozott változata. (A szövegben gyakran szereplő három pont nem kihagyás, hanem stiláris jelölés.) 28
