Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 5. szám - Kardos G. György: Római pillanatok: útirajz

Nem mondhatom, hogy ez volt a legüdébb római pillanatom, amit átéltem, de azért jobban megőrzőm emlékezetemben, mint a San Marcello templom kápolnáját. Gondolom, mások hasonlóan vannak vele. Az a vörhenyes és kissé lóarcú angol hölgy, akinek kimért tekintetével a Piazza della Rotondán találkoztam, már rég elfelejti Giacomo della Porta szökőkútját a tér közepén, amikor még mindig emlékezni fog arra, hogy egy feketehajú fiatalember, kezét a bicikli kormányáról a szívére tette, s utánozhatatlan kedvességgel kiáltotta feléje: Che bella!

S egy római pillanatra én is emlékezni fogok örökké, bár ennek nem voltam tanúja, Lénárd Sándor — a Micimackó latin fordítója — örökítette meg könyvében. A kitűnő humanista író Mussolini bukásának megrendítő visszhangját egyetlen gyönyörű pillanatban tömörítette:

„A történész talán csodálkozni fog, hogy a hírt nem követte vérfürdő — írja Lénárd Sándor. —- Hogy a felszabadult tömeg nem ment késsel a reszkető fasisztáknak, akik este kilenckor még uralmon voltak... A magyarázat egyszerű: mindenkinél ott állt a Vezér képe, kidobhatta az ablakon. Másnap nem vérben, hanem bokáig gipszben gázolt a járókelő és nem holttesteket, hanem üvegcserepeket kerülgethetett.

Talán az egyetlen épen maradt, de merőben szokatlan, barna fejdíszt viselő szobrát a San Silvestro téren láttam másnap, a történetet is elmesélték:

Talicskán vitte oda egy idős úr. A szobrot vászon takarta, leleplezése nem ment egykönnyen. Az öregúr fekete öltönyében rendkívül elegáns volt, s júliusban szokatlanul, még fekete mellényt is viselt, ómódian vastag arany óralánccal a hasán, keresztben. Olyan ünnepélyes volt, mint egy meghatott nagybácsi kishúga esküvőjén. Lehúzta a nadrágját és elhelyezte a fejéket. Utána gondosan rendbe hozta önmagát és öltözékét, s a művelet közben hirtelen összeszaladt tömeg előtt meghajolt.

— Uraim! Elnézésüket kérem! Bocsánatukat kérem. Viprego. Fogadalom volt. Un voto."

S ehhez képzeljük még hozzá a taglejtéseket is, amelyekkel feltehetően az öregúr a szavait kísérte, azokat a kifejező mozdulatokat, melyeknek eredete talán még a város alapításának idejére nyúlik vissza, az etruszkok és a szabinok próbálták magukat imigyen megértetni. Ezek a mozdulatok változóak akár a nyelvjárások, dagályosabbak, vagy hevesebbek, mások a Porta Portese bolhapiacán, mások az elegáns Via Vittorio Venetón, és megint mások a Vatikán dombján, ahová a szent Róma 1871-ben Garibaldi kakastollas katonái elől sértődötten száműzte magát.

Hatvan esztendőnek kellett eltelni, amíg a pápa kibékült az olasz állammal, a Vatikán szuverén ország lett s falai közül egyre sűrűbben gördültek ki a Mercedesek és a nyolchengeres Lanciák. Az utasok reverendáját lila cingulus övezte s az autókból, Róma utcáin már nem áldásra nyújtották a kezüket, hanem a rikkancsoknak intettek a délutáni lapokért. A vatikáni autók külön rendszámot kaptak: S. Ch. V. — Status Christianus Vatican —, de mivel a rómaiak a betűket így olvasták: Si Christus Vidisset

— ha ezt Krisztus látná—,a rendszámot V-re változtatták. A Vatikánnak testőrei vannak

— festői egyenruhájukat még Raffaello tervezte — és rendőrfelügyelői, akik divatos nyakkendőiket a Rinasciente áruház férfidivat osztályán szerzik be. A misék alatt ott húzódnak meg a székesegyház oszlopai mögött, a tekintetükben igen kevés az áhítat, és éppúgy fel lehet ismerni őket, mint a világ valamennyi titkos rendőrét. A nyak- kendős inkvizitorok éberségének többször is tanúja voltam, láttam például, amint a pápai mise alatt egy angol fiút fogtak közre. Arabnyelvű mise volt, s libanoni papok áldoztattak a székesegyház széltében-hosszában. Az angol fiú minden paptól elvett egy ostyát. Azután újból körbejárt, úgy nyelte az ostyákat, akár egy állófogadáson az aprósüteményt. Amikor az inkvizitorok közrefogták, behúzta a nyakát, tudta, hogy mit követett el, s félszegen mentegetőzni kezdett: A good breakfast. Hiszen ő

19