Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 4. szám - MŰVÉSZET - Sümegi György: A közösséghez tartozás: iskola: beszélgetés az erdélyi képzőművészetről
közönség érdeklődési körébe. És ahogy a közönség a képzőművészet felé fordul, ily módon a közösségi műfajok fontossága lépett előtérbe. Ezt érzik a képzőművészek akkor, amikor minden úton-módon keresik annak a lehetőségét, hogy hozzájussanak egy falhoz, egy belső térhez, egy külső térhez. A szatmárihoz hasonlót tudok említeni Temesvárról is, ahol Jecza Péter szobrászművész azt vette észre — ami egyébként nyilvánvaló —, hogy Temesvár különböző városnegyedeiben rengeteg szép kicsi park, zöldövezet van. Ő a kis parkok, zöldövezetek közepébe térszobrokat álmodott és el is kezdte ezeket önkéntes munkával fölállítani. Ebből a saját művészete újult meg s olyan térplasztikai iskolát teremtett Temesváron, amibe most már a többi szobrászok is beilleszkednek. Temesvár urbanisztikai képét lassanként — az építészet mellett — ezek a térszobrok határozzák meg. Egyébként a városfejlesztés — ami Romániában és így az erdélyi városokban is az elmúlt 10—15 évben soha nem látott méreteket öltött — önmagában hordozza a monumentális műfajok megújhodásának a szükségességét. Noha ezt néhol nem mondják ki a városvezetők, de a művészek — akik koruk lelkiismeretei és röntgenlemezei — ezt azonnal érzékelik és önkéntelenül ezek felé a műfajok felé fordulnak. E folyamat társjelenségének minősíteném a romániai magyar művészek másik érdeklődési és tevékenységi körét, nevezetesen a művészeti közízlés alakításában betöltött szerepüket. Különösképpen a középnemzedék és a fiatal művészek nagy része — némileg egzisztenciális okokból is — nevelő munkát végez. Egyrészt iskolai rajztanárokként, másrészt műkedvelő körök irányításával. Ez utóbbiak nálunk rendkívül sokfélék és igen sok műkedvelő képző kör, intézmény működik a kisvárosokban ugyanúgy, mint a nagyvárosokban. Művészeti író létemre minden szégyenkezés nélkül mondhatom, hogy a művészeti írók és műkritikusok munkáját egészítik ki, néhol pótolják is a képzőművészek. És amiben találkozik a monumentális műfajok újjászületése a művészek pedagógiai tevékenységével, az talán úgy nevezhető meg, hogy a művészet köz- ügyisége, közösségi hivatása. A képzőművészeti élet nagyon fontos területe a műkritika, a művészeti írás. Milyen a romániai magyar művészettörténetírás helyzete és személyi ellátottsága, milyenek az eredményei és távlati lehetőségei? Banner Zoltán: Mint ahogy a romániai magyar művészeti élet az elmúlt 20 évben vett nagyobb lendületet, ennek megfelelően a művészeti írás, majd a művészeti könyvkiadás is napjaink —vagy legalábbis a közelmúlt —fontos jelensége. Amikor 1955-ben elvégeztem a főiskola történelem-filozófia karát, mindössze két műkritikus látta el szinte egész Erdély magyar művészeti életének a tükrözését. Ma 15—16 név szerepel általában lapjainkban, a művészeti írások alján és majdnem ugyanennyi a művészeti könyvek címlapján is. A magyar művészeti könyvkiadás egykorú a romániai nemzetiségi kiadó, a Kriterion megalakulásával, amely Erdély történetében első ízben vállalkozott rendszeres magyar nyelvű művészeti könyvKiadásra. Mi, művészeti írók, műkritikusok valamennyien autodidakták vagyunk. Ezt nem dicsekvésből, s nem is védekezésből mondom, ez a valóság. A műtermekben és kiállításokon folytatott beszélgetéseinkben, olvasmányaink és utazásaink révén válunk a romániai magyar művészeti élet krónikásaivá. Általában az irodalom vagy a történelem felől közelítünk a művészethez. Ennek az a hátránya, hogy nem vagyunk szakszerűen fölkészülve, kevesebb olyan eszköz áll a rendelkezésünkre, amit egy szakfőiskolán készen, rendszerben, szervezetten sajátíthatnának el. Azzal az előnnyel jár viszont, hogy közvetlenebbül érzékeljük a művészet jelenségeit, mert az alkotóművészekkel szorosabb kapcsolatban jutunk el a művek 85
