Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Gál Sándor: A vendég: elbeszélés
hallgatott, hallgatta a lábas fortyogó hangjait, a zsíros lé zubogását, bugyogását. Aztán eszébe jutott, hogy vendége reggel óta bizony már megéhezhetett. Behozta hát neki egy darab keménypapíron az egyik fácán belét, s letette a földre, közel az ágyhoz. „Ebéded-vacsorád együtt adom, egyél” biztatta Öregdanyi a hörcsögöt, s kissé odább ment, az ajtó felé, hogy az állat lássa: őszintén gondolta, amit mondott. A hörcsögfejedelem, úgy látszik, természetesnek találta, hogy vacsoraidőben feltálalják számára a vacsorát, nem kérette magát, hanem egy ugrással lesuttyant az ágyról, s körülszimatolta az elé tálalt ínyencséget. „Csupa jó falat, te foltos kisistenke, egyél hát”, dicsérte a fácánbelet Öregdanyi vendégének. S a vendég nem is tétovázott sokáig, hanem derekasan nekilátott, s evett, evett, amíg egy falásnyi volt a keménypapíron. Öreg- danyinak tetszett a hörcsög falatozása. Ember sem eszik különbül, gondolta, sőt, vannak, akik ezt a hörcsögöt meg se közelítik. Csak csámcsognak, böfögnek, csöpög- tetik a zsírt abroszra, ingre, ruhára. Ez pedig szépen elpakol minden falatot, s még a bajuszát is tisztára törli. Öregdanyi rakott a tűzre, megkeverte ? fortyogó nyúl- pörköltet, s mire mindezzel végzett, az ágy lábától eltűnt a hörcsög. „Hé, te!” szólította Öregdanyi „hova tűntél?” Öregdanyi szavaira néhány elégedett prüszkölés volt a válasz, amely a szalmazsák irányából érkezett. A vénember ezt a prüszkölést udvariatlanságnak találta, mert még kedve lett volna beszélgetni egy keveset. De aztán meggondolta magát: elvégre ő a gazda, s a gazdának illik tiszteletben tartani a vendégjogot. Kiment, egy nyaláb szalmát hozott az udvar végéről a fáskamrába, s a kifordított nyúlbőrt jól kitömte, és fölakasztotta egy kampóra szikkadni. Ahogy elkészült a nyúl- pörkölt, megvacsorázott és lefeküdt. A következő napok, hetek ilyen, vagy hasonló egyetértésben teltek el. A vendég és a vendéglátó házigazda jól megvoltak egymással. A fáskamrában mindig érett egy-két fácán; szépen sorakoztak a szalmával kitömött nyúlbőrök is a kampókon; még egy rókát is belevitt a telhetetlenség Öregdanyi egyik hurkába. Az ő bőre kifeszítve egy gyalult deszkán száradt. Hanem az idő nem állt meg, fogyogatott a tél, növekedtek a nappalok. A nádasbajárás egyre nehezebbé vált, mert megroskadt a hó, kiengedett a föld fagya, lazult, kásásodott a jég, s a korai barka már mutogatta magát az ébredező tavasznak. Öregdanyi tudta, hogy lassan véget érnek a jó napok. Igyekezett hát jól megszorongatni a szerencse nyakát, amíg az idő engedte. Korán kelt, hogy még a nappali enyhülés előtt bejárhassa a vadcsapásokat, s hogy a hurokba került nyulakat, fácánokat a hátizsákjába gyűjthesse. Az egyik reggel azonban, bármennyire is ismerte a nádast, az ösvényeket, lecsúszott az egyik zsombékról a lába, s megmerült a jeges vízben, félig-fagyott latyakban. Az esze azt mondta: menj haza Öregdanyi, mert megvesz az isten hidege, de Öregdanyi nem hallgatott az eszére, tovább ment a vadcsapásokon, s összeszedte ami a csapdákba került. Otthon a hörcsögfejedelem szemében az öreg furcsa fényt látott. Mintha azt kérdezte volna: Öregdanyi, te meg mit tettél az életeddel? Mit ám! vágott vissza Öregdanyi a szemével, csak nem hagyom kint, aminek bent a helye, te ostoba. Pedig már rázta a didergés, és hiába bújt a dunyha alá, ott is csak reszketett, a deci pálinka is inkább csak marta a belsejét, de nem melegítette fel a vérét. Másnap reggelre pedig minden olyan volt körülötte, mintha izzó parázsból készült volna. Fehéren lobogtak a falak, izzott az ablak, az ágy, szikrákat vetett a mennyezet, néha meg is perdült, ilyenkor Öregdanyi két szikkadt kezével, tíz gyökér-ujjával belemarkolt a szalmazsákba, hogy le ne zuhanjon az izzó semmibe. Később a forróság eltávolodott, mint mikor a parázs fölé hamu borul; s egyre hidegebb lett, fogvacogtató hideg, jég-ár, jégzajlás, jégözön. Öregdanyi úgy érezte, a lélegzete is jéggé válik; karjai, lábai jégcsapokká merevedtek. Aztán egy láthatatlan száj elfújta a parázsról a hamut, és ismét minden tűzlánggá változott, folyékony, fortyogó lávafolyammá, amely az ágy négy lába alól fakadt, és körülfortyogta a konyhát. A harmadik nap hajnalán aztán egyszerre eltűnt a jégár és 23
