Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - SZEMLE - Tüskés Tibor: Vajda Gábor: Források és partok: [könyvismertetés]
Híd irodalomszemlélete, Lukács György ifjúkori levelezése stb.) leszámítva, az írások zöme a kortársi jugoszláviai magyar irodalom alkotóinak munkásságával, a legfrissebb könyvterméssel foglalkozik. Az idősebb nemzedék tagjai közül Gál László költészetét és Herceg János munkásságát elemzi részletesen, a fiatalabbak közül Varga Zoltán, Tolnai Ottó, Brasnyó István, Tóth Ferenc, Gulyás József, Holti Mária, Gobby Fehér Gyula, Juhász Erzsébet, Dudás Károly egy-egy könyvéről ír alapos kritikát. Külön ciklusba gyűjti a jugoszláviai magyar irodalomszervezők, tudósok és esszéírók — Dettre János, Lőrinc Péter, Szeli István, Bosnyák István — szellemi tevékenységét fölmérő dolgozatait. Milyen kritikus Vajda Gábor? Milyen elveket követ és kér számon az eléje kerülő műveken? Mi jellemzi ízlését, értékrendszerét, vizsgálódási módszerét? —Talán megbocsátható, hogy nem a kötetbeli közlés sorrendjében olvastam el a tanulmányokat, hanem ott ütöttem föl a könyvet, ahol ismerős névre bukkantam, azokat a kritikákat olvastam el először, amelyeknek tárgyával, az elemzett művel már találkoztam, s amelyről talán magam is írtam. Vagyis a Dudás Károlyról, a Holti Máriáról, a Tolnai Ottóról, a Varga Zoltánról, a Herceg Jánosról szóló írásokat. Ha vannak is ítéleteinkben hangsúlykülönbségek (Vajda maga sem kívánja, hogy olvasója mindenben egyetértsen vele), örömmel tapasztaltam, hogy a jugoszláviai magyar szépírók közül Vajda Gábor is nagyjában azokat becsüli és méltatja figyelemre, akik az anyaországból tekintve jelentékeny alkotóknak látszanak, s ízlése, érzékenysége is számos rokonszenves vonást mutat. Figyelmünket, rokonszenvünket már a kötet élére helyezett három mottóval — T. S. Eliot, Paul Valéry és Illyés Gyula egy-egy gondolatával — megnyeri. Eliot egyik mondatát itt is érdemes idézni: „A kritikus akkor irodalmi kritikus, ha a kritikaírásban mindenekelőtt az vezeti, hogy hozzásegítse olvasóit a megértéshez és az élvezethez.” Vajda Gábor ebben az értelemben akar „irodalmi kritikus” lenni. Tevékenységét szolgálatnak, az irodalom, az író és az olvasó szolgálatának tekinti. Célját a könyv több helyén saját szavaival is megfogalmazza: az igazi kritika az igényes olvasót képviseli, tudatosít és befolyásol, „egyrészt úgy, hogy megtalálta az eszközöket és a szempontokat az új művek lényegének tudatosítására, másrészt pedig akképpen, hogy az új befogadói elvárásokról hírt adva közvetlen befolyásolta a művek születését”. Vagyis a bírálat nem a kritikus és az író közti személyes gondolatcsere, nem a levélváltást vagy a párbajt helyettesítő magamutogatás, hanem jelzés, figyelmeztetés, tudatosítás. „A kritikának többek között az a feladata, hogy a művészi lehetőségek kihasználására, illetve kiaknázatlanságára figyelmeztessen” — írja Vajda Gábor. Választott célját, a mottókkal és saját szavaival megfogalmazott feladatát igyekszik maximálisan teljesíteni. Lelkiismeretes, alapos, elemző kritikus. Van ízlése, véleménye, ítélete. Ismeri a klasz- szikus esztétika „örök” alapelveit: számon kéri a művön a belső arányt, az ok és okozat egységét. És ismeri a modern esztétika nagy rendszereit, Lukács György tanítását, Füst Milán tételeit, Németh László gondolatvilágát. Erősebb oldala a művek elméleti megközelítése, mint az esztétikai minőség elemzése. Maga is hajlamos a rendszeralkotásra, a kategorizálásra, elméleti konstrukciók fölállítására. „Varga Zoltán novellisztikájában négy embertípus örökös küzdelmét tapasztalhatjuk” — írja. Valóban négy embertípusét? Nem háromét és nem ötét? Szempontjai, elméleti előítéletei néha akadályozzák a megértésben; tételeket kér számon az író céljának, szándékának, tehetsége természetének megértése helyett (például Herceg János publicisztikájának elemzése során). Az a kritikus, akinek helyzete feladattá teszi, hogy sokféle könyvről írjon, természetesen különböző érzékenységgel közeledik a művekhez. Van, amikor Vajda Gáborban is nagyobb az azonosulásra való képesség (általában a lírai művek megértésében), van amikor az elvi szempontok, a túlbonyolított megközelítés elfödi a vizsgált mű valódi értékeit. Számos kitűnő jellemzést, telitalálat értékű megfigyelést idézhetnénk a kötetből. „Valóban sok író szeretné, ha munkája elgondolkodtatná olvasóját, de a célt csupán kevesek tudják megvalósítani, köztük Varga Zoltán” — olvassuk egyhelyütt. Másutt ezt találjuk: „Tolnai Ottó költészetét az élteti, ami egyúttal a halálhoz is közelíti: a szkepticizmus ördöge. Ez a költészet azért komoly rendkívüli mértékben, mert alig van valami, amit egészen komolyan vesz.” Vajda Gábor „a problémafelvetésükben harcia- sabb fiatalok” oldalán áll, a jugoszláviai magyar irodalom újabb nemzedékének nézőpontjából ítélkezik. Megveti az érzelmességet, a leíró, részletező közlést: a költészetben az objektív lírához, a tárgyias poézishez vonzódik, a kísérletezést támogatja, epikában a groteszk kifejezésformával élő elbeszélést, a parabolisztikus ábrázolást részesíti előnyben. Kedveli a világirodalmi párhuzamokat, szívesen hivatkozik az európai irodalom nagy alkotóira. Olvasott, művelt, európai kitekintésű, egyetemes mércéjű kritikus. Anatole France-ra, Faulknerre, Alain Bosquet-ra, Vaskó Popára éppúgy hivatkozik, mint Adornóra vagy Leon Edel empátia-elméletére. Sőt ez a világirodalmi igény mintha némileg háttérbe szorítaná az egyetemes magyar irodalom értékeit. Viszonyítási pontjai inkább a helyi, vajdasági irodalom és a világirodalom, mint a kortársi magyar irodalom. Van erre is némi utalás — a lírában Pilinszkyt, Nagy Lászlót becsüli, a prózaírók közül Mándyra és Örkényre hivatkozik —, de ez a ritkább, a kivételes; a vizsgált jelenséghez szívesebben keresi a világirodalmi, mint a magyar irodalmi párhuzamokat. Hatágabb terjedelem áll rendelkezésére, ha nagyobb lehetősége van a gondolat kifejtésére (s kritikái jórészt ilyenek), akkor mindig meggyőzőbb. 94
