Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - SZEMLE - Füzi László: Fábián Ernő: A tudatosság fokozatai: [könyvismertetés]
esszé változatai, mivel a személyesség talán csak egyetlen vonatkozásban mutatkozik meg az itteni írásokban: azok a jelenkori szellemiség meghatározottságait és lehetőségeit is igyekeznek megragadni. Fábián Ernő a középkori közösségi életről alkotott ideológiákat Szűcs Jenő eredményeivel összhangban jellemzi. Máskor pedig a középkelet- európai fejlődésen belül a demokratizmusnak és nacionalizmusnak az egymáshoz való viszonyát vizsgálja. Pontos, az „adottságokat” és a „lehetőségeket” is számba vevő áttekintést nyerünk így közép-kelet-európai fejlődésről, majd pedig a XVIII—XIX. századtól a régió fejlődési modelljét egyre erősebben színező nemzetiségi kérdésről. A nemzetiségi kérdés kapcsán már a francia jakobinusok a kizárólagosságot tűzték zászlajukra. „Demokrata csak az lehet, aki franciául beszél, a forradalom és a közgondolkodás eszköze nem lehet más, mint az államnyelv, a babona és az elmaradottság a kissebbség nyelvén szól stb. Egy nemzet — egy állam. Egyébként — csak egyetlen példát kiragadva — mind a köztársaság, mind a restaurált királyság és a második császárság brutálisan üldözte a breton nyelvet és irodalmat. Csupán az egyház által fenntartott iskolákban fordítottak gondot a breton nyelv tanítására” — olvashatjuk. Ezt az elvet követte Fichte is, akinek felfogása „a különbözés és mindenfajta autonómia megszüntetéséhez vezetett”. A hatalmi tobzódás és a nagyobb közösségek kialakulása egyaránt az egyén szabadságának csökkenését eredményezte, miközben a nép elindult szuverénné válása útján. Ezekkel a beidegződésekkel Herder fordult szembe. Az ő neve a magyar irodalomban az ún. herde- ri jóslathoz kapcsolódik, ahhoz a mondathoz, miszerint „... magyarok vagy madzsarok itt élnek most, szlávok, németek, románok és más népek közt, a lakosság csekélyebb részeként, és századok múlva talán a nyelvük is alig lesz fellelhető”. Ez a jóslat hatotta rákövetkező magyar irodalom hangvételére. Az újabb kutatások rámutatnak arra, hogy Herder forrásai elferdített adatokat tartalmaztak, többek között ez magyarázhatja Herder- nek a nemzetről alkotott demokratikus felfogása és a fentiek közötti különbséget is. „Herder demokratikus és humanista filozófiájában a nyelv, a kultúra, a hagyományok, a szokások, a nép lelkü- lete, szelleme, a művészetek sajátosságai emelkedtek a nemzetek és nemzetiségek megkülönböztető sajátosságaivá. Ezzel Herder lényegében elismerte minden életképes, sajátosságainak megőrzését óhajtó nemzet vagy nemzetiség ama jogát, hogy az emberiség egyenértékű és egyenlő tagja legyen ”— írja Fábián Ernő. A herderi eszmék „továbbvitele” a XIX. század folyamán két irányban történt. A. XIX. századi nacionalizmus a „partikularitást” kizárólagossá formálta. A munkásmozgalom pedig a világforradalom összefüggésében vizsgálta a nemzeti identitás és függetlenség kérdését. Fábián Ernő foglalkozik Eötvös Józsefnek és Jászi Oszkárnak a nemzetiségi kérdésről írt tanulmányaival is. Az ő elképzelésük sem realizálódhatott — s ez nemcsak az eszmék torzulásában leli magyarázatát, hanem a társadalmi-gazdasági fejlődés torz voltában is. Ma már felesleges az annyit emlegetett tragikus magyar alkatról elmélkednünk. (Ha van alkat — írja Szűcs Jenő egyik tanulmányában, akkor az elsődlegesen a struktúrákban fogható meg). S nyilvánvaló az is, hogy a nemzetté válás útján a XIX—XX. századi fejlődés a struktúrákban rejlő ellentmondásokat tovább fokozta. Természetszerűen itt kell számbavenni azt a szakadást is, amely a politika szférájában a társadalmi és nemzeti nézőpontok között bekövetkezett. A közösségről alkotott ideológiák mellett Fábián Ernő az azonosságideológia fogalmát állította könyve középpontjába. Az, hogy egy nép (nemzetiség) miképpen mutatja meg önmagát kultúrájában — s itt nemcsak a magas kultúráról van szó —, s a nemzeti (nemzetiségi) tudatosodás miképpen megy végbe, önmagában és elméleti szinten is érdekes probléma. Különösen érdekesnek mutatkozik mindez a közép-kelet-európai régióban, ahol a nemzeti fejlődésben köztudomásúlag nagy szerepet játszott a kultúra, s ezen belül is az irodalom. „A nemzetek és nemzetiségek azonosságát a kultúra tudatosítja” — írja Fábián Ernő. S hozzáteszi: a tudatosodás folyamata az újkorban ideologikus jellegű. Számos példán láthatjuk, hogy a kultúra a XIX. század óta egyre közelibb kapcsolatba került az ideológiával, nem egy esetben önmaga próbálta az ideológia szerepét betölteni. Az azonosság és kultúra kérdését vizsgálva a szerző ezért vezeti be az azonosságideológia fogalmát. „Az azonosságideológiát a tudatosodás magasabb fokozatának kell tekintenünk — írja —, mert egységesíti a közösség intencionált cél képzetét, rendszerezi az egész közösségre vonatkoztatott eszményeket, vágyakat, elképzeléseket, reményeket vagy félelmeket, a közösség érdekeinek megfelelően értékeli a történelmi múlt emlékeit és a jelen tapasztalatait.” Vagyis létrehozza, és működteti a „kommunitást”. Az azonosságideológia kialakulását Fábián Ernő a transzilvanizmus eszmekörének elemzésével érzékelteti. Ismeretes, az új helyzetbe került romániai magyarságot az impériumváltás készületlenül találta. Az új helyzetre elsőként Kós Károly reagált Kiáltó Szó című kiáltványában. Ezt tekinthetjük a transzilvanizmus első megfogalmazásának. Kós ebben a kiáltványban a cselekvés szükségességét s ugyanakkor, a külön „erdélyi elvet” fogalmazta meg. Felfogása szerint Erdély földrajzi sajátossága és történelme sajátos lelkiséget hívott életre s ezzel az általa kívánt gondolkodásnak mintegy a történelembe visszavetített képét fogalmazta meg. A transzilvanizmus jegyében született az Erdélyi Szépmíves Céh 1924-ben, s jött létre a Helikon íróközösség 1926-ban, majd az Erdélyi Helikon, a Helikon íróinak folyóirata 92
