Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 3. szám - Marafkó László: Az idegen: kisregény
MARAFKÓ LÁSZLÓ AZ IDEGEN ,,Magas termetű, erőteljes izomzatú férfi csontváza ... Az izomtapadásra szolgáló nyúlványok, lécek és érdességek erősen fejlettek s hatalmas izomzatú férfira vallanak... A koponya határozottan férfias típusú ... A homlok alacsony, kissé rézsutosan hátrafelé futó ... Az arc elég keskeny, s főleg pedig igen magas s lefelé ékalakúan keskenye- dő ... Nagyon jellemzőek a hosszú s az arcból erősen kiugró arccsontok.“ A magyar jakobinusok emlékezete, Budapest 1919. (Részletek Martinovics Ignác exhumálási jegyzőkönyvéből.) (A műben néhány töredékrészlet szerepel Martinovics vallomásaiból, Kazinczy Fogságom naplójából és Berzeviczy Gergely A parasztnak állapotáról és természetéről Magyarországon című munkájából.) „Noha bilincseket viselek, gondolataimban szabad, lelkiismeretemben nyugodt vagyok; ellenben uralkodómnak nagy kiterjedésű monarchiájában nincs szabadsága, mert azt kell cselekednie, amit a papok és pártfogóik, s a kabineti miniszter fejébe veend . .. Midőn ifjúkoromba révedek, szomorúság tölt el, pedig leszámoltam a Szent Ferenc rend kolostorában töltött évekkel. Immár hiábavaló az elmélkedés afölött, mivé lehettem volna, ha maradok a matézis mellett. A budai kolostorban, ahol bölcsészetet és mennyiségtant oktattam, ifjú fővel tanulmányt adtam ki az egyenletek elméletéről. Ilyen korán önálló elmélet megalkotása nagy reményekre jogosíthatott. Flelyette száműzetés jött, a Délvidékre, Brodra. A rend tartományi főnöke, Jakosics József kétségbeesett és orvoslást váró leveleimre a legátlátszóbb vigasztalást írta, minőt bármely gyóntatószékben kaphat a balga hívő. Amikor végső elkeseredésemben az öngyilkosság gondolata is megkísértett, csitítani próbált, keresztényi szerénységre és alázatra figyelmeztetett. Midőn Eszékre mentem, hogy újabb munkámat kinyomattassam, már a fenyítéstől sem riadtak vissza. És midőn megpályáztam a nagyváradi akadémia három tanszékét? Ismét csak a korbácsütés, a visszautasítás. Egyesegyedül méltó helyet kívántam. Nem kiválni, elvegyülni vágytam. Őfelsége, II. József kinevezett a lenbergi egyetem természettani tanszékére helyettes tanárnak, s a lembergi tudós — mit tudós? tudákos! — társaság pályázatára művet írtam; hogyan egyeztethető össze a világon létező sok rossz az isten jóságával. Mi ez, ha nem a legteljesebb tudósi alázat? Mai eszemmel mosolygok felette. A Montgolfier híres párizsi léghajókísérletét követő évben, 1784. február 18-án én is végrehajtottam a próbát egy kétszemélyes, ötven láb széles hajóval. Négy nap múlva, az újabb kísérlet során a léghajó háromszáz láb magasból lezuhant és ez elegendő ürügynek bizonyult a becsmérlésemhez. 1784 októberében még kineveztek a bölcsészkar élére, de fűrészporevő társaim már sanda szemmel néztek. Új módszert dolgoztam ki a légkör magasságának mérésére, s a berlini akadémián is bemutattam. Ám Lemberg- ben minden szabad, csak kitűnni nem. Amikor tűrhetetlenné vált helyzetem miatt 1785 februárjában kértem Budára helyeztetésemet, a budai jezsuiták voltak oly erősek, hogy megakadályozzák. És minden kudarc bennem csak a dühöt élesztette; vajh én miért nem választhatok? Nekem miért csak a mások által elhajított konc jut? Miért 8
