Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 1. szám - Takács Imre: Büntetőparancs: Újra bűnhődés: Hieronymus Bosch burkában: Tépelődés meg álom: versek
HIERONYMUS BOSCH BURKÁBAN Az vitt el, ami hozott — ízlésem árvasága. Életem száraz ága szívedbe zuhant és fáj neked. Bőrödből kigyöngyöző jószagú nedveidért én nem adtam vért, nem fáradoztam fehér villámodért. Életem virágait elvitték hideg szelek. Most mégis lakom veled Hieronymus Bosch burkában. Lecsonkolódtak rólunk a csók rügyei, és nem tud nem büntetni büntetettséged, mi lett általam. Átsüt a reggeli nap kettőnkön, átvilágít. Föloldja csigolyáid, koponyacsontod a sugárzás. Atkozott ezüstfonál szakadt el, ejtett külön. Nem jön, ha nem üldözöm, nem jön, ha üldözöm se, a jóság. TÉPELŐDÉS MEG ÁLOM ... pedig hasonlók vagyunk valamiben, legalább a szerencsétlenkedésünkben, ahogy a drót föltekeredik a szívünkben, hogy az életet mindig a léten innen- valónak ítéljük meg. Én ereimben futkároztatom a te harmatcsepped. Óvom a lelkem neked, hogy szerethesd. Dolgomat is elosztom, te is tehesd. Meglátnád, örömödért nem lennék rest minden útról hazaindulni rögvest. Álmomban ma törpe akácok nőttek, vastag füvön szétterülő ágakkal, inkább hajtásokkal. Kérdeztem is ott valakitől: Létezhet magától-törpe akác? Legszívesebben már kimennék valami szép, magától való helyre. Jóillata tud lenni egy bokros kertvégnek is — de mért jutott eszembe most a talpad? Sose láttam a talpadat, nem simogattam meg a talpad, persze inkább markolásznám a talpad, még szép lehet.
