Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - KRÓNIKA - Erdélyi K. Mihály: A szellemi hídépítés jegyében Nicolae Balotă: Scriitori maghiari din România (Romániai magyar írók) című könyvéről

komparatisztikai vizsgálódásnak irányt szabhatnak azok a megfigyelései—megállapításai, amelyekkel egy-egy író, egy-egy mű lehetséges román- és világirodalmi párhuzamait jelzi. Azonos stílustörekvések, egymással rokonítható művészeti tendenciák nem kerülik el figyelmét, jóllehet csak nevekkel, címekkel utal az összehasonlítás-viszonyítás lehetőségére. így említtetik egymás mellett többször Asztalos István és Pavel Dan, Sütő András és Pavel Dan; Szabó Gyula neve mellett Rebreanu, Bálint Tibor mellett Dumitru Radu Popescu, Horváth Imre mellett Bacovia neve tűnik föl; Király László regényét, a Kék farkasokat pedig szerzőnk Dumitru Radu Popescu, Fánus Neagu és Ion Láncránjan regényvilágával hozza összefüggésbe. S megvalljuk, szívesen olvastunk volna részletesebben arról is, hogy Berde Mária Tüzes kemencéjének atmoszférája minő mértékig hozható párhuzamba Ionéi Teodoreanu Medeleniben című regényével (101.

I.), hogy Karácsony Benő regényeinek mely vonásai emlékeztetnek egy Jean Paul, egy Fouqué, egy L T. A. Hoffmann iróniájára, egy Eichendorff szenzibilitására (83. I.), hogy a Fekete kolostor — a bezártságélmény ábrázolásán túlmenően, a művészi eszköztárat tekintve — hogyan viszonyul Thomas Mann Varázshegyéhez, Camus és Kafka regényművészetéhez (41—42. I.). A kiragadott példák egyszersmind illusztrálják, hogy Balotá igencsak széles skálájú viszonylatrendszerben látja a romániai magyar irodalmat. Névés címutalásai meggyőznek a világirodalomban való otthonosságáról, ám viszonylatrendszeréből nem hiányzik a magyar irodalom történetének perspektívája sem, hiszen már-már meglepő biztonsággal hivatkozik a romániai magyar irodalom előzményeire, az örökölt hagyományra. Arany és Ady, Mikszáth és Móricz, Kassák és József Attila neve, vagy akár a népi írók, mindenkor indokolt s őket megillető helyen, gondolatilag fölvezetett szövegösszefüggésben említődnek. Szembeötlő viszont, hogy minél közelebb jutunk napjaink irodalmához, egyre inkább hiányoznak a magyar irodalom egészéből vett viszonyítási pontok. Holott Sütő András, Deák Tamás, Bajor Andor, Bodor Adóm vagy Vári Attila, illetve Székely János, Szilágyi Domokos, Lászlóffy Aladár vagy Király László helye, jelentősége, illetve műveiknek valódi értéke csakis akkor ítélhető meg árnyalt helyességgel, ha az összmagyar irodalom, tehát a kortárs magyarországi és Magyarországon kívüli magyar irodalmak viszonylatrendszerében is látjuk-vizsgáljuk őket. Ezzel Balotá könyve (is) adós marad.

Jólesik látnunk azonban, hogy mennyi szeretettel és megértéssel veszi számba azoknak a munkásságát, akik a magyar—román művelődési kapcsolatok elmélyítésén fáradoztak. Természetesen, külön tanulmányt szentel nagy elődjének, Ion Chinezunak, de nem feledkezik meg Gáldi László, Domokos Sámuel, Árvay Árpád, Jakó Zsigmond, Dávid Gyula, Kovács János, Mikó Ervin, Beke György és Mandics György méltatásáról sem. Bartók és román barátai címen filológusi aprólékossággal számol be a magyar zeneszerző 1909 és 1926 közötti román kapcsolatairól.

Amit pedig a nemzetek közötti megbékélés előmozdítóiról, egyáltalán a „hídszerepről” megfogalmaz, érdemes idézni teljes egészében: „Az építő mítosza ősidőktől fogva közös a román és a magyar történelemben. Manóié Mester és Kőműves Kelemen a kultúra-építők mitikus archetípusai. Megépíteni egy hajlékot vagy egy hidat a román szóhasználat szerint annyit tesz, mint felépíteni és az idővel szemben ellenállóvá tenni azt, hogy általa az élet tartóssága hirdettessék. Románok és magyarok között, akik testvérek ugyanazon a földön, szükség van ilyen beszédes hidakra. Mert csak így maradhatunk meg.”

Nicolae Balotá könyve régen várt szép példa az ilyen értelmű hídépítésre. És minden bizonnyal nélkülözhetetlen előzmény egy majdan megírandó irodalomtörténeti szintézishez.

ERDÉLYI K. MIHÁLY

95