Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - KRÓNIKA - Balázs Ádám: "Tegnap a Gyimesben jártam...": kolozsvári beszélgetés Kallós Zoltánnal
Kolozsvárra. Itt érettségiztem 1946-ban. A katonaság után egy kalotaszegi faluban Vistán tanítottam éneket és románt. — Melyek voltak az első lépések a népzenekutatás, a gyűjtés felé? — Kijött egyszer Vistára gyűjteni ifjú Kós Károly és Jagamas János. Tapasztalataikról előadást tartottak a kolozsvári Néprajzi Múzeumban, ahová én is elmentem. Elmondtam Jagamasnak, hogy magam is gyűjtöttem már, habár csak a szöveget; a dallamot kívülről megtanultam, mert akkor még nem tudtam lejegyezni. Elámult, hogy milyen gazdag díszítésű, régi dallamokra bukkantam. Dr. Kós Károlyt is sikerült meglepnem egy értékes néprajzi tárggyal. Mákófalván, az egyik tornácon feltűnt nekem egy hosszú, lapockaszerű bot, cifra felirattal: „Anno 1827”. — „Ez egy palága — mondta a házigazda. Az! én nagyapám legénybíró volt, s ezzel büntették a legényeket. Evvel húztak a fenekükre.” Elkértem tőle, s bevittem a múzeumba dr. Kós Károlynak. Hát így kezdődött . . . 1950-ben felvettek a Zeneművészeti Főiskolára, de éppen akkor apámat kuláklistára tették, s teljes vagyonelkobzásra ítélték. Később az én ösztöndíjamat is megvonták, így elég sokat kínlódtam; bőrdíszműves táskákat csináltam egy kisiparosnál öt lej órabérért. A negyedik évben azután, 1954-ben végképp kimaradtam az Akadémiáról. Jagamas János tanácsára Lészpedre mentem tanítani, egy moldvai csángó faluba, ahol már régebben is gyűjtöttünk a Moldvai csángó balladák és népdalok című kötethez. Bákóban akkor még működött a magyar Tanítóképző és onnan a diákok is kijártak Lészpedre, gyakorló tanításra. Én az első osztályt vállaltam, mivel ott látszik legjobban az ember munkájának az eredménye. Nyolcvan tagú énekkart szerveztem. Egy nyolcgyerekes családnál laktam, Lészpeden ez még ma is gyakori. Innen Vásárhelyre kerültem a Népi Alkotások Házába, majd Gyimesbe, ahol nyolc esztendeig tanítottam, gyűjtöttem. 1967-ben hazajöttem Kolozsvárra, azóta itt élek az édesanyámmal. Állásom nincs, önellátó, „szabadfutó” vagyok; amikor csak tehetem, kijárok gyűjteni. — Milyen szerepet játszik az egyház, a vallás a mezőségi falvak életében? — Az egyház még ma is jelentős összetartó erő. Az1717-es széki tatárdúlás emlékére minden év Bertalan napján a templomban gyűlnek össze a székiek, hogy istentiszteleten, gyászünnepségen emlékezzenek meg elődeikről, a hajdani szabad királyi város történetéről. A nemzetségi összetartozás tudata nagyon erős a Mezőségen; a templomokban nemzetségenként ülnek az emberek, a temetőben is így temetkeznek. A válaszúti templomot varrottasokkal akartuk díszíteni. Miután ezt a templomban kihirdették, valamennyi család hozott rá pénzt. Megvettük az anyagot, megrajzoltuk a mintát, az asszonyok gyönyörűen megvarrták. Szervátiusz Tiborral egy faragott, kovácsolt csillárt készíttettem templomunk díszítésére. Az emberek nehezen barátkoztak meg vele, ám amikor a székiek meg akarták vásárolni, akkor már nem adták. — Több országban működnek az ún. „táncházak", ahol városi fiatalok eredeti parasztmuzsikára táncolnak, énekelnek. A táncház-mozgalom létrejöttében, úgy tudom, személyes érdemei vannak?! — A Balladák könyve megjelenésekor előadást tartottam a budapesti Fővárosi Művelődési Házban. Rengetegen voltunk, többek között a Sebő-együttes és fiatal népdalénekesek; Budai Ilona, Faragó Laura, Ferencz Éva, Marosi Júlia. Az az ötlete támadt valakinek, azt hiszem Tímár Sándornak, hogy perdüljön táncra az egész társaság. Akkor fogant meg a gondolat, hogy ezt az együttlétet jó volna megismételni. így indult 91
