Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - SZEMLE - Tasi József: Kardos László: Az Őrség népi táplálkozása: [könyvismertetés]
fusa volt — és a Györffy-kollégium igazgatója —, amikor monográfiában összegezte kutatásait. Könyve, Az Őrség népi táplálkozása ma már a magyar néprajztudomány és — Illyés Gyulával szólva — a faluvizsgáló irodalom klasszikus alkotásai közé tartozik. A Györffy István által indított Magyar Táj- és Népismeret Könyvtára nyolcadik és egyben utolsó köteteként jelent meg 1943-ban, mindössze ezer példányban. A könyv- ritkaságnak számító mű hasonmás kiadása két évvel az író halála után ismét megjelent az Őrségi Baráti Kör áldozatkészségének köszönhetően, Pogány Mária bevezető soraival. Kardos László történelmi-néprajzi megközelítésben vizsgálja az őrségi emberek (ősrégi és újabb) ételeit s bár ismerteti elkészítési módjukat is, könyve alapvetően különbözik például Erdei Ferenc Néprajzi ínyesmesterségétől, amely az alföldi népi ételek sütésére-főzésére akarja megtanítani a városlakókat. Nézzük például a kenyeret. Száz évvel ezelőtt tusakenyeret ettek az Őrségben. Ez gabona, hajdina, kukorica és kukoricatusa (-csutka) őrletéből készült, helyenként babbal dúsították. A tanulmány írása idején általánossá vált rozskenyér már jelentős haladás „a közvetlen előző korszakok silány és fejletlen kenyeréhez képest”. A sült tészták kezdetleges formája a búzalisztből tejjel, élesztővel gyúrt lepény. „A lepényt a tepsiben megterítik tüőte- lékkel, «legvárte, diuve, mákke, ómáve», — ezt aztán befedik egy másik lepénnyel. így sütik. Sütés után metélik.” Finomabb tészta a bélés és a gabonca, utóbbi búzalisztből gyúrt bélés. (A hajdina-ételeket a szomszédos vendektől, míg például a huppot — kuglóf — a stájer-osztrákoktól vették át.) Kardos László közli az egyes ételekhez fűződő hiedelmeket. A húshajókeddi fánk érdekes szokást őriz Őriszentpéteren. „A fánktészta-keve- réshez ilyenkor nem használnak fakanalat, hanem egy hosszi-foklá-t meghegyeznek és evvel verik fel a tésztát. A sütés után meg akkornap, vagy másnap evvel a hegyes fokiéval megszúrkálják a rétet, hogy abban az évben ne legyen vakondtú- rásos.” A fokla magyarázatra szorul. Fáklyát jelent; az őrségi füstös konyhákban — ahol a család élete zajlott — hasított fenyőfaszilánkkal világítottak még a harmincas-negyvenes években is. Nézzünk még néhány termést fokozó-biztosító népszokást. Amikor a gabonát vetik, köleskását visznek reggelire a gazdának, hogy olyan sűrű legyen a búza, mint a köles. A gyümölcsfákat akkor kell ojtani, amikor háromnapos a hold, így a harmadik évre termőre fordulnak. A legelső gyümölcsöt állapotos asszonynak vagy kisgyereknek kell adni, hogy a fa jobban teremjen. Szinte már vajákolás, amit tyúkültetéskor művelnek. Ha jércét akar az asszony, az inge aljából, ha kakast, úgy férfikalapból teszi a kotlós alá a tojást. A kedd és a péntek szerencsétlen nap; az ilyenkor ültetett saláta, uborka megkeseredik, disznót sem szabad ölni. Legjobb evvel megvárni a holdfogytát, mert az újjáve (újholdkor) vágott sertés húsa férges lesz. (A disznótort Kardos Lászlóra hivatkozva ismerteti Moldova György riportkönyvében, Az Őrség panaszában.) A konyhával, illetve berendezési tárgyaival kapcsolatos néhány szerelmi varázslás. Szomoró- con (ma Kercaszomor) a legény állhatatosságát a kemencéhez sározott lábnyoma biztosította. Ugyanott a habozó udvarlót megétették; úgy tartották, hogy „a pogácsába sütött szeméremtáji szőrözet és egyéb váladék szerelmessé teszi a legényt.” Őriszentpéteren a legény kalapját az asztal közepére tette és háromszor is megkerülte azt; így a leány akkor is hozzáment, ha nem szerette. A lányoknak viszont nem volt szabad az asztalt kerülgetni, ha nem akarták, hogy jövendőbelijük részeges legyen. Csemegézek a dúsan terített „asztalról” — bár az őrségi ember nem sok csemegét fogyasztott; meglepő, hogy a sok tehén dacára a sajtot nem ismerték s a konyhakerti növények közül alig éltek az országszerte elterjedt pardicsommal. Kardos László megannyi finom húsételt, továbbá pempőt, mácsikot, gánicát, mézesbort és -pálinkát ismertet, melyeket a különálló emeletes kamrában, a kástuban tároltak a pocákon (polcokon). Az állatok a ház körüli gödörhöz, a tuóká- hoz jártak inni. * * * „A paraszti életmenetben, de más társadalmakéban is — írja a szerző — az étkezések állandó alkalmai osztják világos és áttekinthető fejezetekre az életet.” Az Alföldön és Erdélyben naponta kétszer, az Őrségben háromszor, a nyári munkák idején négyszer-ötször is ettek. A mindennapi táplálkozás kissé egyhangú, míg a naptári és családi ünnepeké, valamint a közösségi munka- alkalmaké változatosabb. Aratáskor — a legnehezebb munka! — „fölöstökre: tejeskávét, süteményt, húst, perecet szolgálnak; ebédre: levest (gomba-, tészta-, krumpli-, káposztalevest), főzeléket, húst, rétest. Uzsonnára: bort, húst, süteményt, máshelyütt gyakran tejfeles túrót, vöröshagymát, kenyeret; vacsorára tejet, perecet vagy kását, levest, máiét.” A tízórait és az uzsonnát magukkal szokták vinni, míg ebédre — hisz szeres, nagycsaládos településeken éltek — hazamentek. A rokonságból és a szomszédokból ösz- szeálló munkások bért nem kaptak, de kedvükre ehettek-ihattak. Az 1937-ben induló Magyarország felfedezése sorozatból és a népi írók más munkájából jól ismerjük a harmincas évek szegényparasztságának silány étrendjét. Illyés Gyula 1939-es Lélek és kenyér című könyvében falusi gyerekekkel beszélget. „Foglaljam jegyzékbe egyheti étrendjüket? Kérdés nélkül írhatnám, hogy krumpli, krumpli, krumpli, meg nincs, nincs, nincs, nincs.” Kardos László néhány évvel később három héten át feljegyezte a bükailai és domonkosfai iskolások 88
