Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Deák Tamás: Levél Heleszta Sándornak

hetetlen tertium comparationis, a viszonyítás alapja. Mint látod, ismeretelméleti aggályaim is lehetetlenné teszik számomra a tárgyszerű bírálatot e kérdésben.

Rendkívül zavar, hogy a szerelem elhatárolása a nemiségtől meg a házasságtól szövegedben nem megy végbe avval az elszántsággal, ami kívánatos volna, s hogy emiatt a szerelem fogalmának tisztázása sem történik meg benne akkurátus szigorral. Nézetem szerint semmi közük egymáshoz, ezért holmi vesszők nem elegendőek elhatárolásukhoz. A házasság csakugyan intézmény, társadalmi képződmény, a nemiség pedig biológiai tény, s mint ilyen minden ember számára elkerülhetetlen velejárója az életnek, akár a légzés vagy az anyagcsere. A szerelem nem intézmény, de nem is szükségképpeni velejárója az emberi létnek. Meggyőződésem szerint aránylag kevesen születnek csak a szerelemre — az emberek többnyire utánzással, valamilyen különösen ostoba mimikrivel jutnak el ahhoz a hamis belátáshoz, hogy szerelmesek. Azt majmolják, amit a moziban látnak, hogy igazolást szerezzenek 1. nemi vágyaiknak; 2. háza- sulási kedvüknek, noha ez gyakorta merőben anyagi, társadalmi vagy egyszerűen kényelmi indítékok hatására keletkezik bennük.

A szerelem létezésünk legnagyobb csodája, homályosabb, mint a születés vagy a halál, s főként kivételes állapot, kiválasztottak kivételes állapota. Minthogy a szerelemre született kevesek is csak ritkán vagy egyetlen egyszer lesznek szerelmesekké. Osztom nálam jelentősebb írók felfogását, hogy a szerelem valamiféle „egészséges betegség” — bár a hangsúlyt inkább a betegségre, lényünk változó-múló ostromállapotára tenném, mint az egészségre, ami egyensúlyt jelent, s elméletileg legalábbis tartósnak elképzelhető, „normális” állapot.

Meggyőződésem —Antal a nagyvilágban c. regényemben erről többször is szó esik —, hogy a szerelem 1. elmagányosít; 2. mint ilyen, asszociálissá teszi a benne szenvedőket, sőt társadalomellenessé; 3. óhatatlanul tragikus életérzés; 4. tragikus következményekkel jár, mivel a társadalom — minden társadalom! —tűrhetetlennek, s ki nem mondott (vagy kimondott) parancsa szellemében elítélendőnek véli. A szerelem nem egyeztethető az emberiség alaptörvényével, a tízparancsolattal sem. Nem egyeztethető semmiféle teológiai szemlélettel. A különféle néven meg-megújuló sztoiciz- musok számára alacsonyrendű szenvedély. Kétségtelen, hogy amorálissá vagy immorálissá tesz, mert megbénítja az akaratot. A világirodalom mindegyik tragédiája — az egy Antigoné kivételével — szerelmi tárgyú. Antonius és Cleopátra a birodalmaikat áldozzák fel — tisztán látón, de bénult akarattal — a szerelemért; Racine Titusa, Berenicé királynő szerelmese, a boldogságot. A szerelem „elátkozott” szenvedély — a legszebb szerelmi regény tán ezért is az Üvöltő szelek, s Dante kénytelen volt a Pokolba száműzni Paolót és Francescát, hogy örökké lebegjenek a szélben. A legmélyebben sokatmondó mitikus jelképe talán a szerelmi bájital motívuma a Trisztán- mondából, mert jelzi, hogy a szerelmesek „nem tehetnek” szenvedélyükről, mely szükségképpen a halálba vezet. Szerelem és halál — a romantika nagy témája lett, Schopenhauer szerelem-filozófiájának Thomas Mannig elható kapcsolása. De nem hiányzik a Rómeó és Júliából, s ez élteti — s teszi halálosan komollyá — a nagy zenét. A „Liebestod” nem pusztán wagneri lelemény, minden költészet intonálja komor hang- zatait.

Társadalom-ellenességét tán Proust fogalmazta meg a legtalálóbban: „Quand on aime, on n’aime personne” — ha az ember szeret, senki mást nem szeret. A szerelem pusztít, roncsol, fölszámolja a meglevő emberi kapcsolatokat, fölborítja a házasságot, a társadalmi konvenciókat, a rendet. Vesd össze, kérlek, Goethe „Wahlverwandschaften” c. nagy öregkori regényével! (Vonzások és választások címen jelent meg magyarul.)

44