Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 2. szám - VALÓ VILÁG - Heleszta Sándor: Írás a szerelemről

lehetnek társadalmak, illetve társadalmi korszakokéikor a szerelem szanszkriti módon van jelen a társadalomban, s lehetnek, mikor chamforti módon jeleníti magát — legalábbis a társadalom homlokzatán A szerelemnek metamorfózisai vannak — nem fejlődése.

Ha a szerelem „intézmény”, úgy az általános szociológiai kérdésfeltevés másik szálán szervezetként kellene megragadhatónak lennie. Egy szervezetnek adottak a státuszai, s ezek előírnak szerepeket: én szerelmes vagyok beléd, te szerelmes vagy belém. Ez eddig rendben is lenne, de nézzük csak: én szerelmet érzek egy ideál iránt, akit keresek ...; te szerelmes vagy őbelé, s ő szerelmet vall egy harmadiknak ...; Jules és Jim szerelmesek Catherine-ba . ..; Éva szerelmes Adómba, János szerelmes Juliskába, pedig Éva és János alkotnak egy „szervezet”-et (családot) egy intézményben (a házasságban), és néhány év múlva Éva Péterbe lesz szerelmes, azután meg Pálba .. .! Hol vannak tehát itt a szervezet határai? Ha csak meg nem elégszem egy messzire és sokra nem vivő formálszociológiai tipológiával (A : 1 személy szerelmes egy képzetbe; B :2 személy szerelmes egymásba... stb ), avagy nem általánosítok egy — egyébként tarthatatlan — sémába, miszerint: ’szerelem = férfi és nő viszonya’ — a szerelem szervezetként éppúgy nem meghatározható, mint a barátság! (Közbevetőleg: Hegel ezt írta: (a szerelemben) „.. .a legfőbb a szubjektum magaodaadása a másik nem (!) egyik egyénének; ... az érzésből ered, s mivel belejátszik a nemi különbség, egyszersmind átszellemült természeti viszonyokon alapszik.”)

A kérdés tehát: mi a szerelem a szociológia számára? Mert ha a szerelem az individuum érzelme, úgy a szerelem par excellence a pszichológia tudományának tárgya. Ha pedig — I. Sz. Konnal szólva — „a szerelem nem csupán érzés, hanem két (nóta bene: vagy több! — H. S.) ember közötti viszony, akiknek boldogsága és a boldogulása attól függ, hogy mennyire felelnek meg egymásnak és egymás szükségleteinek, amelyeket maguk a szerelmesek gyakran nem ismernek fel — úgy a szerelem az interperszonáli- tások tudományának, a szociálpszichológiának lesz a tárgya. Hasonlóan ahhoz, ahogy Masters és Johnson szexológiai kutatásainak fő érdemét megfogalmazzák a szakmabeliek: „ . . . a kopulativ ciklust a tudomány történetében első ízben nem egyénileg, hanem a párok szintjén vizsgálták.. . (mert a kutatás objektumát) a két partner kölcsönhatása képezi, amelynek leírására leginkább a szociálpszichológia fogalmi apparátusa alkalmas.”

Itt azonban megszólal Deák Tamás barátom, akinek hőse, Boleráz Antal tanár úr — egzisztenciájában kérdésessé téve — hivatását a nagy mű, A méltóságát veszített világ, megírásában leli fel, s erre készülve egyaránt megismeri a méltóságos szerelem kínjait, s a méltatlan szerelem örömeit; itt megszólal Deák Tamás, és azt mondja: „a szerelem ab ovo antiszociális, lásd Rómeót és Júliát!” Értsd: szerelem és társadalom viszonya elrendelésszerűen a szembeszállás, kölcsönösen. Jó, mondom én, de akkor a paradoxon az, hogy a szerelmesek viszonya mellett van egy másik viszony is: a szerelmesek és a társadalom viszonya. S így a szerelmesek „boldogsága és boldogulása” nem csak attól függ, hogy mennyire felelnek meg egymás felismert vagy fel-nem-ismert szükségleteinek és egymásnak! S ezzel a pszichológiából és a szociálpszichológiából új területre érkeztünk: par excellence szociológiai felségvizekre!

Azt jelenti ez, hogy az általános szociológiai kérdésfeltevés harmadik szála szerint a szerelem társadalmiasodott viselkedés, azaz a szerelmesek sohasem pusztán ex origine belső tulajdonságaikból, individuális, vagy kölcsönös szükségleteikből fakadóan éreznek, gondolkoznak, cselekszenek — egyszóval: viszonyulnak egymáshoz és a környező világhoz —, hanem mindezen tetteikben (számukra tudottan-tudatlanul) társadalmi meghatározottságaik szerint (is). Mi több, maga a szerelem objektivált fogalma (ennek

36