Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 2. szám - Halmos Ferenc: Az öreg: elbeszélés
folytatódott, de most már nem mentek el a Dunáig, csak a házat kerülték meg. Az ön- kiszolgáló büfé előtt az Öreg a kutyára tette a nyakörvet, a szíj végét a lámpaoszlophoz kötötte, megdöbbent, sóvárgó tekintettel követte gazdája távozását az állat, testét előrefeszítve mozdulatlanul kémlelte a söntés bejáratát, ahol a gazdi eltűnt a szeme elől. Odabent tolongott a nép. A szemközti építkezésről idejártak ebédelni az emberek, az Öreg alig talált helyet magának, ahol korsó sörével meghúzódhat rövid időre. Szemben vele a pult másik oldalán fiatalember falatozott oly jóízűen, hogy megakadt rajta az Öreg szeme. Kézzel tépte ketté, a csontnál húzva szét az oldalast.Jó étvágyat— biccentett felé a söröskorsóval. A fiatalember hümmögött valamit, hatalmas falatot gyömöszölt a szájába. Mi lenne, ha megszólítanám? Elbeszélgethetnénk. Biztos itt dolgozik az építkezésen. Nem könnyű munka, megjön tőle az étvágy — morfondírozott magában az Öreg, s bármerre irányította is pillantását, mindig visszatévedt pultszomszédjára. Úgy látszik, annak is feltűnt a szokatlan érdeklődés, mert odafordult az Öreghez, kezében egy darab oldalast mutatva. — Megkívánta fater? A porcogókat itthagyom, azt leszopogathatja. Teli szájjal vigyorgott. Az Öreget megizzasztotta a szégyen, hirtelen tört rá, a korsó fülét szorongatta a kezében, majd összeroppantotta, hirtelen mozdulattal hörpintette ki a maradék sört, szúrós pillantást vetett a pult túloldalára, kisietett a söntésből. Még az ajtóban is hallotta a fiatalember nevetését, és a mondatot, amit utána küldött: — Mi van, öreg lejmos, fölkaptad a vizet? Hazavitte a kutyát. Három órakor indult el újra, hogy a Katicában érje még egykori munkatársait, akik műszak után mindig beugrottak oda egy korsó sört meginni. Ujjongva fogadták, a gyári dolgok, amikről a beszélgetés folyt, izgalomba hozták az Öreget, végre otthon érezte magát, mintha erre várt volna egész nap, hogy a cimborák között lehessen, nekik nyugodtan elmondhatja, ami a szívét nyomja, hallgatta az új híreket, közbe-közbeszólt, még arról is beszélt, hogy majd visszamegy ám ő dolgozni, ahogy engedi a nyugdíjintézet. — Ha bolond lennél! —tette vállára a kezét a brigádvezető. Nem volt még elég? Pihenj most már öreg, megérdemled. — Neked a legjobb, öreg, — mondta a másik, nincsenek már ilyen gondjaid, fölkapod a nyugdíjat, aztán tied a világ. Nem igaz? Én mondom, legjobba nyugdíjasoknak. Nem kell nézned naponta a górék pofáját. Sokáig beszélgettek, viccelődtek. Az Öreg az egyik sört a másik után itta. Haza a lába vitte, a megszokás. Nem gyújtott villanyt, bebotorkált a szobába, az utcai lámpákból jutott annyi fény át az ablakon, hogy ne botoljon el a bútorokban. A díványra ült, a lábait széttárta, a kutya elételepedett, egész közel hozzá, tenyerével átfogta az állat fejét. Nehéznek érezte a saját testét, nagy tehernek az életet e pillanatban. Sok gondolat kavargott a fejében, sok barátságtalan, izgága gondolat. Olyanfélék, amelyek váratlanul törnek az öreg emberre, aki már nem is számolja a napjait, mert felépült a ház, ami az élet, és attól kezdve nincs tétje a reggeleknek, sodra a napnak, fájdalma az estéknek, csak csendben, észrevétlen szivárog el az idő. Megsimogatta a kutyát. Puliagyával mit érezhet, milyen megnyugvást, miféle harmóniát? Mire való az ő életük? A kutyáé meg az övé? — Ez a nap is elment, kiskutyám — törte meg a csöndet az Öreg. Szép nap volt. Képzeld, reggel azt mondja nekem a szomszédasszony, hogy tán nem beteg vagyok? Jól megmondtam neki. Igazán tudhatná, hogy nyugdíjban vagyok már, hogy ennyi év után én is megérdemlem a pihenést. Ő is jobban tenné, ha nem engedné már dolgozni az urát, mert egy nap csak arra ébred, hogy volt, nincs. Hát minek is hajszolnám magam? Nem igaz? Megélünk mi szerényen is, így kettecskén. Ami van, van. A közértben, ahol 31
