Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Csengey Dénes: Tűnődő röpirat
A népfőiskolákkal kapcsolatos megnyilatkozásaik ürügyén az alábbi három fiatal író társadalompolitikai és -kritikai téziseit is kifejti, vagy legalábbis jelzi; az e tárgykörben tett megállapítások túlnyomó többségével egyet nem érthetünk, így azoktól elhatárolja magát a Forrás Szerkesztősége Csengey Dénes Tűnődő röpirat A hetvenes évek elején, világosabb közösségképzetekkel még, és mozgékonyabb, mert kevesebb korlátozó megfontolást tartalmazó tudás birtokában nemigen haboztam volna tíz évet ajánlani az életemből azért, hogy egy országos művelődési intézmény munkatársa felém dobja a kihívó kérdést: kellenek-e ma Magyarországon, kellenek-e ma Magyarországnak népfőiskolák? Azóta ez a tíz év ráadásaival együtt elfogyott, s hogy ennek árán nem lettem szerződő fél semmiféle távlatos alkuban, azt mindennél világosabban bizonyítja előttem felneszelő csodálkozásom: a kérdés készületlenül ért. Mozdul persze azonnal az éhen megvadult pátosz, de csak amolyan éjszakai, vörösborban villogó fajta, inkább veszteségeket káromló, mint alapító indulat. Szemrevételezhetők innen az asztalom mellől a legendafelhőbe emelkedett Györffy-kollégium műveltségszigetei, Németh László szikár alakja, századnyi szabadegyetem anyagát tevő életműve, felidézhető a NÉKOSZ-t szervező fiatal Kardos László, aki a fennmaradt anekdota szerint egy tizenéves diákokból álló bizottság képviseletében kurta, alig félperces interurbán beszélgetésben közölte a Párizsban telefonhoz siető Károlyi Mihállyal: „ahogy elnézem a helyzetet, Mihály bácsi, maga mostanában nem készül haza”,s a falvakból egyre érkező suhancok számára lefoglalta a Károlyi-palotát. . . Mindez áttekinthető és végiggondolható, de közben mégis világos mindvégig, hogy abban a történelmi térben, amelynek alakzatait az életemmel, s nem a mások emlékezetével érintettem meg, csak a hiányérzeteket, félbenmaradottság-élményeket rendezhetem talán folyamatos, de mindenképpen negatív, közösség nélküli évtizedek mélypontjait egybefogó ívvé, ha a szabad közösségi művelődés, a spontán társadalmi tájékozódás szellemi és szervezeti lehetőségeit keresem. Vereséget szenvedett törekvésekből tanulhatok. A magyar kultúra ma nem szerves, történelmi folyamatossága és megszakítottságai, nagy alaptendenciái és irányváltásai nem nyilvánvalók, tartalmi, szemléleti tagoltsága artikulálatlan, értékviszonyai nem tisztázottak, évszázados léptékkel felderített távlatai nincsenek. Nem közösségi vállalkozás és nem is közösségi tulajdon: művelőjét és fogyasztóját egyaránt individuumként tételezi, a társadalom olyan atomjaként, amelynek a nemzeti műveltség egészére befolyása természetesen nem lehet, és amelynek számára ezért a nemzeti műveltség és művelődés adott viszonyai természetesen érdektelenek. A mai magyar kultúrának van intézményrendszere, de nincs légköre, szellemisége, vannak követhető folyamatai, de nincsenek közmegegyezésben kialakult tétjei, vannak vitái, de nincsenek alternatív fejlődési irányai, van arculata, de nincs sugárzása. A magyar kultúrát intézményrendszere a társadalomba ágyazza, de legjobb eredményei a társadalom mozgását nem irányítják, és nem ellenőrzik, ezért a kultúra művelői nem sugallhatnak, nem közvetíthetnek a társadalomban eligazodni és érdekeit érvényesíteni kívánó egyénnek olyan hiteles irányultságokat és szerepeket, amelyeket elsősorban a kultúrával folyamatosan fenntartott viszony alapoz meg. A kultúra nem a társadalmi létezés módjainak, lehetőségeinek és közmegegyezésszerű szabályainak populáris foglalata, hanem egyfelől távoli, esetlegesen tudomásul vett, mert az élet napi gyakorlatába nem nyilvánvalóan bevonható értékvilág, másfelől pedig szakmai, diszciplináris tagoltságának kínálatával az egyéneknek külön-külön felkínálkozó egzisztenciális lehetőség és távlat. Nem tartalmaz tehát sem közösségvédő, sem közösségteremtő mozzanatot. A leendő népfőiskolák távlata lehet: ezt a féloldalas menetirányt megváltoztatni. A személyiséget jelenleg társadalmilag hasznosítható tulajdonságaira egyszerűsítő kultúrát fogékonnyá tenni az alapvető kérdés iránt: vajon a személyiség hogyan hasznosíthatja társadalmasultságát. A művelődésük, tájékozódásuk irányát szabadon megválasztó, éppen e szabad választás mozdulatában létrejött közösségeket nem képzelem elitgárda-istállónak. Nem hiszem, hogy a legjobb tehetségeket ki kellene menteni például az agonizáló falvakból, a kiábrándítóan elmaradott vidékekről. Inkább a falvakat, a vidéket kell kimenteni az elmaradottság és el hagyatottság agóniájából. Ma nem új középosztályt kell teremteni, nem is új értelmiséget egyik napról a másikra, mint a harmincas, illetve a negyvenes évek közepén. Sokkal inkább a nép merőben új viszonyát kell megteremteni a nevében gyakorolt hatalomhoz, az ügyei bonyolítására létrehozott intézményrendszerhez. Más helyen leírtam már: a demokratikus berendezkedés alapjait az intézményes keretek változásain túl, sőt talán azok előtt a tudás jó hatásfokú elosztásának demokratizmusában, az érvényes önismeretben kell keresni. A gondolkodás és tájékozódás szabadságában, az akaratát kinyilvánító nagykorú szellem méltóságában. Amint gondolom és remélem, az induló népfőiskolái mozgalom ez irányban keresi céljait. Amit bizonyíthat és bizonyítania kell: kis közösséget is szervezhet nagykorú szellemiség. 92
