Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 12. szám - Császár Nagy László: Beszélgetések a népfőiskoláról: a kérdésekre válaszol: Boldizsár Iván, Pozsgay Imre, Huszár István

elengedik. Ma sem a koedukáció az elsődleges, hanem az újjászerveződő népfőiskolák céljai. Ha este 8-ig, 10-ig programot adnak nekik, ez elegendő a közösség létrejöttéhez. De a népfőiskolái gondolatot ismét be kell vinni a köztudatba. És ne azt nézzük, hogy mi lappang e gondolat bokrának megette, hanem egy kísérletet kell csinálni. Valamelyik erre kedvező adottságú faluban, ahol a pedagógusok és a téesz-vezetés kapcsolata jó. Tudok egy ilyen falut, Szilsárkány a neve. Közel áll szívemhez. De már a kísérletet sem szabad elszakítani a valóságtól, és nem lehet azt egy élettől idegen környezetben elkezdeni, mert nem tanfolyamról, hanem együttélésről van szó. Olyan népfőiskolákról, amelynek egyik fő célja az öntudatra nevelés, amely erősíti a helyi és rétegöntudatot, az önismeretet, segíti a korszerű tájékozódást a mindennapokban, ahol szerepük van a nevelőknek, amiről a tervezetben keveset olvastam. Holott ahhoz, hogy jó népfőiskolákat lehessen csinálni, mindenekelőtt a pedagógusok között kell harminc olyan nevelőt találni, akik vállalkoznak arra, hogy a faluban működő termelőszövetkezetekkel együtt megszervezik a népfőiskolákat.

— Sok egykori népfőiskolással beszéltem az elmúlt hónapokban, közülük sokan mondják: az ott töltött időszak egész életüket befolyásoló — olykor meghatározó — élménnyel gazdagította őket.

— Mind a népfőiskolákon, mind a népi kollégiumokban gyakori vendégek voltak az írók és művészek. De ezek a beszélgetések nem csupán a hallgatóknak jelentettek örömet. Ma is újra meg újra elfog a boldogság, amikor hosszú évtizedek múltán visszatérek egy faluba és odajön hozzám egy idős ember, azt kérdi: tetszik tudni, mikor találkoztunk mi először? Mondom, majd gondolkodom és azt feleli, hiába gondolkodom, mert ő 16 éves volt, amikor előadást tartottam náluk. A múltkoriban beszélgettünk Hegedűs Gézával az 1945 utáni népfőiskolák legkedveltebb előadójával, aki ugyanezt mondta.

— 1941-ben jelent meg Boldizsár Iván dániai útját követően Gazdag parasztok országa című könyve 44 ezer példányban.

— Búcsúkban árultuk 40 fillérért és elfogyott, újra kiadták. A felszabadulás után jelent meg a könyv második kiadása, 1946-ban. 1949-ben azonban összeszedték a könyvtárakból és könyvkereskedésekből a könyvet és bezúzták. 1957-ben felhívott az akkori földművelésügyi miniszter, drága Boldizsár elvtárs maga írt egy nagyszerű könyvet Dániáról, arra nagy szükségünk lenne. Mondtam: tudom, aza nagyszerű könyv, amelyet nemrég bezúztak. Magyar parasztküldöttség készülődött akkor Dániába, tanulmányozni a népfőiskolákat és a szövetkezeteket. Csak egyetlen példányom volt, a gépírónő a lakásomban másolta le a könyvet.

S végezetül Boldizsár Iván elbeszél egy történetet:

— 1953 végén Nagy Imre első kormánya alatt, amikor Dobi István az Elnöki Tanács elnökeként először ment vissza szülőfalujába, én a Magyar Nemzet főszerkesztőjeként elkísértem. Bementünk egy házba, Dobi a titkára megmondta, kik a vendégei, szeretnék megkérdezni, hogy megy a soruk. Bemutatott engem is. A gazda felkapta a fejét. Rokona maga annak a Boldizsárnak, aki a dániai könyvet írta? — kérdezte. Egészen közeli, feleltem, hiszen magam vagyok az. Örülök, hogy megismertem, felelte a gazda, és ahogy a mesében, felnyúlt a mestergerendára, és leemelt három könyvet, egyikrőt nem tudom mi volt, a másik a Biblia volt, a harmadik a Dániáról írott könyvem. És azt mondta: jöttek összeszedni házról házra, de eldugtam. És elmondta Dobi Istvánnak, hogyaző szövetkezetük azért nem omlott össze, mert abból a könyvből tanultak egy keveset. Máig is szívesen emlékszem erre az esetre, mert azt bizonyítja, talán nem éltem, nem dolgoztam hiába.

84