Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Császár Nagy László: Beszélgetések a népfőiskoláról: a kérdésekre válaszol: Boldizsár Iván, Pozsgay Imre, Huszár István
CSÁSZÁR NAGY LÁSZLÓ BESZÉLGETÉS A NÉPFŐISKOLÁRÓL BOLDIZSÁR IVÁN „De mi lesz a többi tehetséges parasztfiúval? — tette fel a Jelenkor hasábjain a kérdést Boldizsár Iván 1940-ben, abban az írásában, amelyben hozzászólt Zilahy Lajos cikkéhez, melyben a Kitűnőek Iskolájának létrehozását javasolta. Majd folytatta: — „A Kitűnőek Iskolája kiemeli a kitűnőket a falvakból, holott az volna a legfontosabb, hogy művelt parasztok visszatérjenek a faluba. Hogy parasztok maradjanak. Hogy eszükbe se jusson osztályt váltani, mert a történelem, irodalom, a technika kinyitotta a szemüket és megélesítette az agyukat. Ezt pedig a Kitűnőek Iskolája soha nem fogja elérni, hiszen nem is ez a célja. Ehhez népfőiskola kell." Majd beszámolt dániai tapasztalatairól: „Christian Kőid, az egyik első népfőiskola alapítója, az élőszó szerelmese volt. Soha nem engedte, hogy tanítványai előadás közben jegyzeteket csináljanak, sőt még azt sem, hogy utána emlékezetből felírják, amit mondott. Dán barátaim többször is emlegettek róla egy híres történetet. Egy tanítványa egy napon így szólt hozzá: — Mindig nagy élvezettel hallgatom az ön előadásait, csak azt sajnálom, hogy később nem emlékszem rájuk. — Nem baj — felelte Kőid —, nem ez a fontos. Ha az ember öntözőcsövet fektet a földjén, megjelöli a helyet, ahol elásta, hogy később, ha javítani kell, megtalálja. De ha az ember magot vet, nem kell megjelölni a helyet, ahol a földbe kerül, mert úgyis előtör magától. így vagyunk mi a népfőiskolával. Biztos lehet benne, hogy amit itt hallott és méghozzá élvezettel hallott, előkerül egyszer, ha majd kicsírázott a lelkében. Ha az életben szüksége lesz rá, egyszerre meglátja, hogy mennyit tanult, mennyi mindenre emlékezik.” Csaknem négy és fél évtized múlt el azóta. Es amint számba vesszük a népfőiskola eszményeket megfogalmazó Magyar írók Első Népfőiskolái Közösségének tagjait, akkor döbbenünk rá, bő négy évtized elmúltával már csupán Boldizsár Iván beszélhet arról, mi vált valóra egykori eszményeikből. — Amikor együtt ültünk a Kelet Népe Szerkesztőségében vagy a Centrál kávéház ban és arról álmodoztunk — hallgatom Boldizsár Iván szavait — milyen lesz a magyar falu, még a legvérmesebb álmainkban sem mertük elképzelni, hogy a mi életünkben oda jut, ahol most tart, hiszen olyan „parasztnak megmaradni nem lehet már” hangulat uralkodott az ország földművelő lakosságának körében. Még remélni sem mertük, hogy életünk folyamán eljutunk a Kert-Magyarország gondolatáig, a korszerű, intenzív mezőgazdaság bevezetéséig és azt sem reméltük, hogy négy évtized elmúltával az alvég—felvég közti különbség már csak az idősebbek emlékezetében él majd. Tulajdonképpen nem is érdemes sorolni a változásokat, hiszen mindazok túllépik egy beszélgetés kereteit. Szólni kell azonban a legfontosabb változásról. Egykor a mi elképzeléseinkben a demokrácia vagy a demokratizmus elvont fogalom volt. És ma azt látjuk, hogy a mai magyar társadalmon belül, azt hiszem, éppen falvainkban van legnagyobb lehetőség a demokratizmusra. Bizonyítja ezt az is, hogy az iparban most próbálják a falusi képletet átvenni. Azáltal, hogy a közös gazdaságokat nem felülről küldött téeszelnökök vezetik, hanem választják őket, és aki nem válik be, azon akár túl is adhatnak. Jelentősen megnőtt a demokratizmus lehetősége. Olyannyira, hogy napjainkban minden téesztag, akár a szó régi értelmében vett földmívelő, akár állattenyésztő, beleszólhat saját sorsának intézésébe, tehát a falusi struktúrában min_ 82
