Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Móricz Zsigmond: Népfőiskola
Móricz Zsigmond Népfőiskola A tanulásvágy különös forrongást kavart fel az egész országban s nemcsak a faluban, a városban is. Budapest éppenúgy tele van ragasztva Iskolánkívüli Művelődési telepeknek a plakátjaival, ahogy a falvakon hihetetlen tömeg népművelési estéket tartanak. Pest vármegyében magában 18 677 közművelődési előadást tartottak az 1938/39-ik iskolai évben saz előadásokon részt vett összes hallgatók száma: 3 924 507. Mindezek az iskolánkívüli előadások zsúfolva vannak hallgatósággal, akik minden ördögöt hallgatnak, kézimunkát, háztartási tanfolyamokat, alapismereteket terjesztőket, s egyetemi kurzusokat, művészeti és kedélyképző, női jellemképző és egészségügyi tanfolyamokat stb., stb. Az emberek egyszerre, rohanva s szinte megrémülve akarják pótolni a felnőttkorban, amit a gyermek- s ifjúkorban közviszonyaink miatt mulasztottak. Mert itt az történik, hogy az egyének akarják jóvátenni a köz mulasztását. Iskoláink a faluban nem végzik el a feladatot, hogy mindenkit a kor színvonalára emeljenek. Gyermekeinket csak tizenkét éves korig tanítják s azok egészen huszonegy éves korukig üresen maradnak; lelkűk érzékeny lemezére már csak az élet ír benyomásokat: a közkultúra semmit. Ritkaság, hogy valahol, mint Sopron vármegyében egy-egy jó alispán felfigyeljen erre a szükségre, ott pl. elrendelték, hogy iskola után egész a besorozásig, minden fiatal férfi köteles legalább egyszer hetenként megjelenni az elemi iskolában s télen hét héten át 34—40 órát hallgatni, továbbképző ismétlő iskolai rendszer szerint. Még nagyobb a hiány a népnevelésben, ha észrevesszük, hogy a falu lakosságát éppen úgy nevelik az elemiben, mint a fővárosét. Ugyanaz a tananyag, célkitűzés. Pedig vannak kitűnő törvényeink, pl. a lex Karaffiáth, csak nincsenek végrehajtva. A földmíves tömegeknek a legcsekélyebb oktatást sem nyújtják a földmíves elemi ismereteiben. Nincs is olyan tanítóképzőnk, amelyik azt tűzné ki célul, hogy parasztnevelőket neveljen. A jászberényiben van némi kísérlet erre, de ott is igen csekély a mezőgazdasági nevelés a kulturálishoz képest. Most itt áll a tömeg s egyszer csak ráeszmél, mi is történt vele: tudás nélkül kénytelen végezni az életet. Nosza, kinyújtja lelkének csápjait, s mohón, válogatás nélkül kezdi behabzsolni azt a sok mindent, amit a lélek kíváncsisága be tud kapni. Ma úgy tűnik fel nekem, mintha Magyarország az az autodidakta ember volna, aki maga akar pótolni mindent. Nincs olyan falu, ahol egy Veres Péter ne volna. Persze nem jutnak el a Veres Péter magaslatára, de ugyanaz a mohó roham a tudás és a kifejezés útján. Ezt a tanulási elszántságot az utóbbi években egy különös intézmény akarja összefoglalni és szentesíteni: a népfőiskola. Ezen a télen magam húsz népfőiskola működéséről szereztem hírt, részben láttam is őket. Mindenki hangoztatja, hogy Dániát a népfőiskola tette naggyá, hogy Finnországot szintén. Össze fogjuk gyűjteni a rájuk vonatkozó anyagot, egyáltalán egész évben elsősorban figyelni fogjuk az iskolakérdést, most a hazai állapotokra vonatkozólag annyit mondhatok el, hogy fogalmam sincs róla, mit neveznek nálunk népfőiskolának, ahogy senkinek sincs fogalma arról, mit akarnak ebben a népfőiskolában elérni? Két legszélső típusa a pilisi és a pataki. Először Pilisen találkoztam a Népfőiskolával. A községben téli gazdasági tanfolyamot tartottak, valami öt évvel ezelőtt. A következő télen meg akarták ismételni a falu lakosai, de nem kaptak állami tanfolyamot, tehát ők maguk szervezték meg. A kecskeméti Gazdasági Kamara segítségével egész tanári kart hoztak össze, akik nekik újabb három hónapon át tanfolyamot nyújtottak. Három éves, évi három hónapos ilyen népfőiskolázás után adtak ki bizonyítványt, amely igazolta, hogy a hallgató a népfőiskolát végezte. Ez elsősorban gazdasági szaktanfolyam volt, de voltak kulturális tantárgyak is. (A Kelet Népe 1940. 4. számából) 23
