Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 12. szám - Romsics Ignác: A polgári magyar iskolarendszer és a népfőiskolai mozgalom
jelentkezéséig működött. Sréter Ferenc ekkor elköltözött a faluból, s a nehéz gaz dasági helyzet miatt sem a község, sem más szervezet vagy személy nem vállalta az intézet fenntartásával járó további anyagi terheket. A győrcsanaki népfőiskola szervezője Szekeres Bónis katolikus plébános volt, fenntartói pedig a község, valamint a földművelésügyi és a közoktatásügyi minisztérium. Az itteni tanfolyamok 10-—12 hétig tartottak, s ugyancsak a téli hónapokban. A tanórák többségén általános és közismereti tárgyakat oktattak, mezőgazdasági szakismeretekre az órák kb. egyharmada jutott. Az intézet saját könyvtárral, törzsgyümölcsössel, továbbá fűzfavesszőfonó- és csipkeverő-műhellyel rendelkezett. A győrcsanaki népfőiskola ugyancsak a 20-as évek végéig működött. Szekeres Bónist ekkor Budapestre helyezték, s megfelelő utóda nem akadt. A forradalmak után kezdődő, s a 20-as évek végére elsorvadó népfőiskolái mozgalomnak a sárospataki református teológia kezdeményezése adott új tartalmat a 30-as évek közepén. A konzervatív jellegű bethleni konszolidáció után ez az időszak több szempontból az „ideológiai fellazulás” éveiként jellemezhető, amelyben a különböző jobb- és baloldali reformista elgondolások egyaránt nagyobb teret kaptak. Ezek közül legnagyobb jelentőségű a falukutató, ill. a népi írói mozgalom kibontakozása volt, amelyből a sárospataki kísérlet elindítói (Szabó Zoltán, Újszászy Kálmán) is merítettek. A sárospataki kezdeményezés tulajdonképpen nem népfőiskolaként, hanem néhány napos népfőiskolái tanfolyamként, illetve ún. faluszemináriumként indult, s csak a 40-es évek elejére nőtte ki magát néhány hetes népfőiskolává. Szemben a szandai és a győrcsanaki népfőiskolák tanterveivel a sárospatakiak programjában a mező- gazdasági szakismeretek mindvégig alárendelt szerepet játszottak. A hangsúly itt — mint Móricz Zsigmond írta — a „lélek- és jellemképzésre”, azaz egyfajta nemzeti és paraszti öntudatra való nevelésre helyeződött. A sárospataki kezdeményezés hatására a harmincas évek második felében igen sok népfőiskolái jellegű tanfolyam indult szerte az országban. Kiemelkedő szerepet játszottak ebben a református ifjúsági szervezetek (Soli Deo Gloria, Keresztény Ifjúsági Egyesület), amelyek csupán 1939—40-ben 3000 16—20 éves falusi fiatalt iskoláztak be összesen 30 néhány napos-hetes tanfolyamra. Emellett ún. népfőiskolái táborokat is szerveztek, sőt 1938-től Nagytarcsán egy 5 hónapos időtartamú bentlakásos népfőiskolát is sikerült felállítaniuk évi 16—20 résztvevő számára. Egy-két éves késéssel a református ifjúsági egyesületekhez hasonló tevékenységet fejtett ki a KÁLÓT (Katolikus Agrárifjúsági Legényegyesületek Országos Titkársága) is. 1940-ben 1,1942-ben 16,1943-ban 20 több hetes-hónapos népfőiskolát tartott fenn. Ezek között volt az ún. kulturális népfőiskola, ahol elsősorban történelmet, irodalmat, népművészetet és népi hagyományokat oktattak, s voltak a mezőgazdaság különböző ágazataira specializálódott szaknépfőiskolák is. Az érintetteken kívül ebből az időszakból két népfőiskola érdemel még feltétlenül említést: a pilisi és a tatai. A pilisi népfőiskolát a község és a Duna—Tisza közi Mező- gazdasági Kamara tartotta fenn. Hároméves, évente háromhónapos tanfolyamain túlnyomórészt mezőgazdasági szakismereteket oktattak, s a közismereti tárgyak csupán kiegészítő szerepet játszottak. Ez tehát tulajdonképpen egyfajta mezőgazdasági szakiskola volt. A tatait Magyary Zoltán, az ELTE Közigazgatástudományi Intézetének vezetője és munkatársai szervezték meg a harmincas évek végén. Ennek specifikuma — a 20—30 éves rátermett falusi fiatalok jogi és közigazgatási ismeretekre való oktatása, ill. falusi vezetővé való felkészítésük volt. A népfőiskolái mozgalom történetén belül nagy jelentőségű volt az 1940-es év. Ekkor történt, hogy Móricz Zsigmond vitát indított a Kelet Népében a népfőiskolák szerepéről, s Boldizsár Iván, Darvas József, Erdei Ferenc, Féja Géza, Illyés Gyula, Kerék 18
