Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Sarusi Mihály: Ők sírtak, mi sírtunk

A Pince, mögötte a Szőlő. Volt vag/ kétezer pince, volt akinek két pincéje volt. Örökölték, építették... Ma ahány ház, annyi pince: van vagy ezerháromszáz. Nyolc éve öt-tízezerért kelt, ma ötven-hatvanezret, néha százezret is adnak egy pincéért. Szőlő, bor: régen kádár, kadarka, és kövidinka, ezerjó. Most már mindenféle, meg cukor, víz és cukor. A borotai asszonyok jártak fel állítólag a Pincéhez. Nem a falusiak, a tanyasiak. A háború előtt. Azt mondták: Cseréljünk! Egy kis ezért, azért. Aztán már nem volt senkinek semmije, hogy elajándékozhassa.

Elhanyagolt, romos ház a négy-öt cigányházon kívül csak fölvidékié. A legöregebb sváb gazda is rendben tartja a házát, ugyanígy a fiatal fölvidéki is! Az idős fölvidékiek birtoka elhanyagoltabb. A Pincén is: ahol düledező pince, majdnem biztos, hogy fölvidéki. Csak néha, akár romos, akár nem, baj van házzal, pincével. A telekkönyvnél. Elment a fölvidéki, a ráírt házat, pincét a gazdának visszaadta, vissza eladta, vagy csak úgy itthagyott csapot-papot! Ismeretlen helyre távozott — nem egy vissza Szlovákiába. Azóta is az ő nevén, pedig a gazda rég benne van.

Ja, zöldhitel. Valamikor ezt mondták: tartotta a terményt, és csak akkor adta el, amikor jó áron lehetett. Az öcsém mindig ezt mondja a téeszben, ott is ezt kéne elérni, ne lábon adja el! Hogy ne legyen eladósodva már akkor, amikor csépel.

Volt idő, amikor nem örültek a főnökök a nyugatnémet kocsiknak, meg hogy ez a nép Nyugatra néz. Látja ezt a jégszekrényt? Bécsből hoztam. Amikor hazajönnek, akiket kitoloncoltak, látják: itt már nem állnak sorba a kenyérért, mint az ötvenes években. Háza, kocsija van a testvérének, s már nem hiszi el a kinti propagandát. Ez elfelejteti a régi dolgokat. Az új nemzedék ... Az öregek meg: bizonyos dolgokat magukkal visznek a sírba. Hogy az háború utáni következmény volt. Ami talán nem is annyira alaptalan.

Igaz, nyolc órát dolgozom, könnyebb! De ha egy nap nem süt a pék, nincs mit ennünk.

Minden a miénk!

1949-ben alakultak meg itt az első téeszcsék, a legtöbb telepes, és csak néhány hajósi nincstelen. Se kitartásuk, se lovuk, se gazdálkodó gyakorlatuk. A sokgyerekes anyaországiak a megkapott vagyont álomnak tekintették, tán el se hitték, hogy az övék, legalábbis úgy éltek, napról napra, talán attól rettegve, hogy egyszercsak felriasztják őket ebből a szép álomból. Mivel a kolhoz nem bírt előleget fizetni, terményt nem tudott osztani, a következő évet nem tudták megvárni. Jó részük az első hónapokban faképnél hagyta a szövetkezetét, sokan Sztálinvárosba mentek.

Az ötvenes évek elején a kolhozban nem lehetett megélni, tíz hónap alatt lehetett annyit megkeresni, ami egy hónapra kellene. Az emberek a csoportban a fejadag, családonként kétszázhúsz kiló búza, felét se kapták meg. Az első közös aratáson a búzatáblákban több volt a pipacs és a gaz, mint a búza, ráadásul későn arattak, a kalászból kipergett a mag, és sok helyen csak szalmát arattak. A telepesek százával néztek új, jobb megélhetés után. Meg talán hogy otthon könnyebb a bajt elviselni, kezdtek tömegesen hazamenni Halasra és környékére.

47—48-ban háromszáz fölvidéki családot telepítettek Hajósra. 1950—52-ben már ők alkották a téesz-tagság nagyobbik részét. Ők már jobban tudtak alkalmazkodni az itteni körülményekhez, meg a továbbvándorlást gátolta az együttmaradás vágya. Hosszú utat tettek meg, mire e faluban elfogadhatónak mondható helyzetbe kerültek.

Az emberek külön-külön téeszbe tömörültek. A Gorkij a honi telepeseké volt, a fölvidéki Nagymacséd faluból, Pozsony megyéből valók az Igazságba léptek, de fölvi46