Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 11. szám - VALÓ VILÁG - Pavlovits Miklós: "A demokrácia édes gyermeke az önállóság...": beszélgetés az alföldi faluról
abban, hogy a bevételeik után nekik valami maradjon. Jelenleg nem ez a rendszer. A pénzügyi apparátus ellustult, közömbössé vált, és egy sereg adózatlan jövedelem képződik ebben az országban. Mert nem érdemes utána szaladgálni. Tehát ezt valahogy meg kell változtatni. És nem csak. községi szinten, hanem minden kategóriában. Pavlovits M.;Tudomásom szerint a fejlesztési alapok az Alföldön mindig alacsonyabb szinten mozogtak, mint a Dunántúlon, Budapestről nem is beszélve. Azután pedig még további hátrányos megkülönböztetési fokozatok érvényesülnek ugye a kisközségtől a városon át a megyeszékhely ranglistáján fölfelé, egészen a fővárosig, ahol a „legolcsóbb” lakni, élni... Az alföldi falu tehát kétszeresen hátrányos helyzetben van?... Dr.Gajdócsi I.; Történelmi szem pontból a dunántúliak más örökséget hoztak magukkal, mint az alföldiek. Mi szegényebbek voltunk és elmaradottabbak. Na most még a tetejében az volt a gyakorlat mindig, hogy ahol az ipar volt, oda ment az infrastrukturális fejlesztés, és általában oda bontották a terveket. Mindig volt egy „bázisszemlélet”, ami azt jelenti, hogy ha nekem száz forintom van és azt mondják — most nem mondják, de azelőtt mondták —, ezt megemelem 5 forinttal, akkor az öt forint, de ha nekem kétszáz a bázisom és azt megemelem 5 százalékkal, akkor az tíz forint lesz. Tehát volt egy 10—15 éves olyan időszak, amikor a dunántúliak, a tőlünk fejlettebb megyék és az alföldiek közötti különbség nem hogy csökkent volna, hanem inkább nőtt. Pavlovits M.: Nem társadalmi, nemzeti igazságtalanság, hogy egy kisközség és egy nagyobb város egy főre vetített anyagi fejlesztési juttatása között gyakorta 20—50- szeres is legyen a különbség? Dr. Vágvölgyi A.; Természetesen az! De ezen túlmenően én még arra is szeretném felhívni a figyelmet, hogy vannak olyan települések, amelyek egyáltalában nem is kapnak fejlesztést. így pedig feltétlenül kell arról szólni, hogy az ilyenfajta egyenlőtlenségek kiküszöbölése nélkül nehezen képzelhető el, hogya legkisebb települések népesség- megtartó képessége megmarad, vagy fejlődik, erősödik. Tulajdonképpen a település- fejlesztési politika egyik problémája az volt, hogy egyfajta ortodox szemléletet is megfogalmazott; mégpedig, hogy a munkásosztály egyenlő a várossal. A falu pedig egyenlő a parasztsággal. Ez annyira nem igaz ma már, hogy a magyar munkásosztálynak megközelítően a fele falusi települések lakója és a másik fele pedig városoké. Én azt hiszem, hogy a társközségek kialakítása, a körzetesítések, a téesz-összevonások, az iskolák, illetve a tanácsok nagyfokú összevonása, amely a 70-es évek eredménye, azt eredményezte, hogy a magyar településstruktúra bizonyos elemei egyfajta eróziónak indultak. Az aprófalvak lepusztultak, leromlottak. Ennek a társadalmi konzekvenciája viszont az volt, hogy ezekben a településekben az ingatlanárak leestek, mindenki szabadulni igyekezett ezekből a falvakból, és egy olyan elkülönülés tapasztalható, aminek társadalmi értelemben rengeteg negatív következménye lehet. Ez nem alföldi probléma elsősorban, hanem a dunántúli aprófalvas területek gondja, hogy az összevonásokkal bizonyos települések egy része nagyfokú elöregedésen ment keresztül, másrészt pedig a mobil népesség, amely tőkével rendelkezett, el is hagyta. Ennek következménye az lett, hogy társadalmilag ezekafalvak kiürültek, elvesztették azt a rendkívül vékony kis értelmiségi rétegüket, amelyekkel korábban rendelkeztek; a tanító, a tanár, a többi értelmiségi mind beköltözött a székhely-községekbe. Az ilyenfajta települések csonka társadalmakká váltak, és ez a csonka társadalom a továbbiakban kevesebb életképességet tud felmutatni. Én azt hiszem, hogy az utolsó óra adott erre, hogy ezt a problémát megoldjuk. Szűcs L.: Mezőberény közös Tanácsa társközséggel rendelkezik; egy közel hétszáz lakosú társközsége van. Én azt hiszem, maga a társközség jelenléte, a „közös” tanács mindig súrlódást eredményez. Van egy bizonyos sértődöttség, egy bizonyos magára- hagyatottság érzése azokban az emberekben. Ha a székhelyközség nem tesz ellene, 25
