Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)

1984 / 11. szám - Hatvani Dániel: Celina '84

A Komszomolszkoje nevű körzetet valamiféle nagyobb gazdasági egységként kel felfognunk, melyhez tartozik összesen hét szovhoz, együttesen kétmillió 300 hektáros területtel. Ebből jelenleg már 608 ezer hektáron folytatnak szántóföldi növénytermesztést. E terület évente növekszik 5—600 hektárral.

Ugyanakkor a körzet magába foglal egy központi, szabályos faluszerű települést, s néhány kisebb — jobb híján írom így — „szállást”, mely utóbbi sajátos egysége-egy- velege az állattartó majornak, géptelepnek, s az ezeket kiszolgáló és itt élő emberek házainak.

Annakidején, 1954-ben kezdték itt a munkát, a szűzföldek feltörését 175-en, s most lehetnek mintegy 1600-an. A további intenzív fejlődéshez jóval több emberre volna szükség. Holott a fiatalok tanulmányaik elvégzése után kilenctized részben visszatérnek. A szovhozok vezetői újabban azon törik a fejüket, hogy miképpen lehetne vonzóbbá tenni az olcsóbb, kedvezményesebb lakásépítéssel a szűzföldi megtelepedést.

Itt sikerül némi bepillantást nyernünk a szűzföldi gabonatermesztés technológiájába is. Átlagosan négy négyzetkilométeres táblákat alakítottak ki. Akkorákat, amelyek emberi tekintettel még jól átfoghatok. A termesztés egyfajta „váltórendszerben” történik, melynek alapja a négyéves ciklus. A cikluson belül pedig a következő a megoszlás: az első évben búza, a másodikban úgyszintén, a harmadikban árpa, s a negyedik évben pedig pihen a föld, de ez idő alatt is négyszer kultivátorozzák.

Az egyik szállás központjában magas betontalapzatra emelve ott látjuk a kezdeti idők jellegzetes gyeptörő masináját, azSZ—80-as lánctalpas traktort. A mai gépcsodák mellett szánnivalóan kezdetleges szerkezetnek tűnik. Dehát végül is nem akármilyen három évtized telt el az első barázdák megnyitása óta.

Mivel a nomád állattartás nem kedvezett a megtelepedett életformának, így az állandó lakhelyül szolgáló településeket mindig is a bevándorolt telepesek hozták létre. Magát Aktyubinszkot is a voronyezsi, a kurszki, a harkovi és a tambovi kormányzóságból érkezett parasztok népesítették be annakidején, miután egy kisebb erődítményt emelt itt a cári kormány. Később, már az októberi forradalom győzelme után még rendszeresebbé és szervezettebbé vált az idetelepülés. Majd a honvédő háború idején Kazahsztán vált az egyik legfontosabb hátországgá, haditermelő bázissá, miközben az evakuáltak milliós tömegeit fogadta be.

Mindezek után következett a szűzföldi program meghirdetése.

Annak idején aki fiatal vállalkozó kedvet érzett magában, s ehhez még némi romantikus hajlam is társult, vagyis akik válaszolni mertek a nagy ismeretlen kihívására, nos, közülük kerültek ki a szűzföldek első féltőről, ha nem is éppen meghódítói. Fiatalságuk teljében elszánt férfiak és nők érezték úgy, a legteljesebb őszinteséggel, hogy nem akármilyen kitüntetés részesei.

Megrendültén hallgatom és alig győzöm jegyezni a visszaemlékezéseket.

Jolsina Ligyija Sztyepanovna: —Jaroszlávból jöttem, egy hétig vonatoztam, amíg ideértem. Volt itt akkor néhány jurta, s jószívvel befogadtak maguk közé a kazakok. Egymás nyelvét nem értettük, így a közös teázás vált a „barátság nyelvévé”. Az ideérkezett férfiak legelőször is a kenyérsütőt építették fel. Mert ez volt a legfontosabb. Decembertől májusig elkészült a félig földbe vájt putri, s oda be lehetett költözni. A fürdési alkalmakat a lakókocsikban teremtettük meg; víztartályokat és zuhanyozókat szereltek fel a férfiak. Nem hátráltunk meg, pedig voltak keserves napjaink. Tavaszi áradáskor víz öntötte el a putrit, az elázott tüzelőt meg kellett szárítani, hogy a gyerekek meg ne fagyjanak. Csak aztán láthattunk a víz elvezetéséhez. Akkor javult csak a hely6