Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Szekér Endre: Béládi Miklós: Válaszutak: [könyvismertetés]
az is, hogy a hetvenes—nyolcvanas években veszített népszerűségéből, hogy Weöres, Pilinszky, Nagy László fénye elhomályosította a lírikus Illyését. Ám a költők népszerűsége mindig hullámhegyeket és völgyeket mutat fel. Az irodalom- történeti látásmódot nem homályosíthatja el a divat változása. Tüskés Tibor persze méltatja a lírikus Illyést is, s egyik legfőbb versének, a Koszorúnak szép elemzését is adja. Mégis hangsúlyosabban kellett volna felmutatni e költészetnek mind a gondolkodói, mind a poétikai jelentőségét. Illyés életműve nem független a huszadik századi történelem bonyolult ellentmondásosságától. Nyilván számos nehéz, nem eléggé kutatott, nem eléggé tisztázott kérdés is felvetődik az életmű tárgyalásakor. Tüskés Tibor komoly tárgy- ismerettel, visszafogottan, de nem óvatoskodva ír olyan súlyos kérdésekről, mint Illyés és a munkásmozgalom, Illyés és József Attila, vagy a népi írók mozgalma és e mozgalom megítélése a különböző korszakokban. E kérdéskörökben nem lehet eléggé hangsúlyozni a differenciált, árnyalt gondolkodásmód fontosságát, a merev álláspontok káros jellegét. Tüskésnek arra is van gondja, hogy a szóbeszéd útján terjedő különböző címkékkel, irodalmi pletykákkal is szembenézzen. Példamutató ebből a szempontból, ahogy Illyés és József Attila kapcsolatát, vagy Illyés és a Rákosikor kulturális politikájának viszonyát elemzi. A könyvben alig néhány tárgyi tévedés, apróbb pontatlanság, félreérthető megfogalmazás található. Ezek is többnyire elírások lehetnek, amelyek egy második kiadásban könnyűszerrel kijavíthatok. Tartalmivá váló, lényeges tévedésnek minősíthető állítás kettő akad. A prométeuszi embertípust ne engedjük át az egzisztencializmusnak, mint a szöveg teszi (342. I). Még bírál- hatóbb a 194. lapon található általánosítás: „A két háború közti években, amikor szellemi életünk, a magyar társadalomtudományi gondolkodás igen mélyre süllyedt, az irodalom vállalta magára az eszmetisztázó, gondolatébresztő szellemi tevékenység feladatát.” Egyrészt: az irodalom is a szellemi élet része, s erre az idézett mondat befejezése utal is. Másrészt talán éppen az jellemző a két világháború közötti korra, hogy a szellemi életnek az ellenforradalmi jelleg ellenére igen határozott, baloldali arculatú áramlatai születtek. A tárgyszerűség, a megbízható értékítéletek sora különösen fontos egy olyan életműnél, mint Illyésé.Illyésnek megadatott az, hogy 1919-től egészen a közelmúltig cselekvő részese legyen a magyarszellemi életnek. Ez az életmű azonban nemcsak irodalomtörténeti érték, hanem olyan hagyomány is, amelynek elevennek kell maradnia, mert hozzánk, s utódainkhoz is szól. S az életmű értelmezése ezt a célt segíti elő. (Szépirodalmi Kiadó, 1983) VASY GÉZA BÉLÁDI MIKLÓS: VÁLASZUTAK Béládi Miklós Válaszutak című tanulmánykötetének különösen keserű sors adatott: a könyv megjelenése és a nekrológok csaknem egybeestek. A kötet borítóján felénk néző kitűnő irodalomtörténészről szóló rövid pályakép még jelen időben szól, és sajnos az olvasónak kell megváltoztatni az igéket, múlt időbe kell áttenni és lezárni az életrajzot egy kérlelhetetlen évszámmal. Valóban nem a nekrológ megszépítő szemlélete követeli meg, hogy a szerzőt a mai magyar irodalomtörténészek legjobbjai között emlegessük. Béládi Miklós a XX. századi magyar irodalom egyik legértőbb elemzője volt, aki például Németh László korszakos jelentőségét higgadt elemzőkészséggel bizonyította. Úttörő munkát végzett a nyugati magyar irodalom felmérésében, itthoni publikálásában és értékelésében. A Válaszutak című Béládi-kötet lényegében öt fejezetre tagolható: az elsőben elméleti kérdést fejteget (Irodalomtörténet és kritika), a másodikban Németh László értelemalapító voltát elemzi, a harmadikban főleg a modern regény vonatkozási pontjait keresi, a negyedikben a nyugati magyar irodalom áll a középpontban, az ötödikbe vegyes témájú írások sorolhatók (pl. a Magyar Csillagról írt tanulmánya). Természetesen a tanulmányok írója nem különíthető el az akadémiai irodalomtörténet újabb köteteinek szerkesztőjétől, hisz a nagyobb, összefoglaló műbe készített fejezet mint önálló tanulmány is helytáll. Béládi az élő magyar irodalom kutatójaként tűnődik a legújabb kori irodalom irodalom- történeti értékelésének lehetőségén, az irodalom fogalmának különböző megközelítésén, középpontba állítva Horváth János eszmefuttatását, az érték fogalmának megnövekedését stb. Többek között kiemeli azt, hogy az irodalomtörténetnek „vissza kell találnia a műhöz, a művekhez, de sajátos feladata marad az is, hogy az irodalmat történeti létezésmódjábanfogja fel.” Természetes az, hogy az egyes alkotások közötti összefüggéseket, a művek egymásutánját, időbeli kapcsolatait, az irodalmi fejlődésben elfoglalt helyét stb. vizsgálja. Egyszerre kell látnia és elemeznie az irodalomtörténésznek a történeti kötöttségek és az egyéni elhatározások „metszéspontján” keletkezett irodalmi alkotásokat. „A mozdulatlan műveket rendezi át az irodalomtörténet mozgássá: kapcsolatokat ismer fel közöttük, hasonlóságokat és eltéréseket lát meg a soraikban, s végül fejlődési tendenciákká csoportosítja egymásutánjukat”, állapítja meg Béládi. Az időbeliségből adódóan ugyanakkor az irodalomtörténész nem lehet meg rendszerezés nélkül, a különböző korszakok, időszakaszok belső tagolása nélkül. Ez a korszako- lási probléma a felszabadulás utáni irodalom esetében is fennáll. 91
