Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - SZEMLE - Vasy Géza: Tüskés Tibor: Illyés Gyula: [könyvismertetés]
ságában jelentkező, költészetté vált eszme, a világkép. Grezsa Ferenc írja a Tiszatájban (1983. 8. sz.) megjelent kritikájában: „Király a regény és dráma műfaja felől kimunkált realizmuselmélet érvényét, a tipikusság és a totalitás fogalmait ... a lírára is kiterjeszti.” Nagy érdeme volt ez már a korábbi Ady-könyv verselemzéseinek is. Különösen fontosak e tekintetben a műnek azok a részletei, amelyekben a szerző a lírai személyiség, a narrátor, a stiláris hős és a versi hős fogalmát tisztázza, illetve az életrajz és a líra, a valóságos és a lírai én megkülönböztetésének fontosságára hívja fel a figyelmet. Igaz, eközben azzal a hamis szemlélettel vitatkozva, amely az életrajzi és a lírai ént azonosnak tekinti, mintha Király is túlzásba tévedne, amikor a lírai hőst ugyanolyan elképzelt lénynek, puszta fikciónak minősíti, mint az epikai vagy drámai művek szereplőit. (II. 409.) Pedig a sokszor idézett „Én vagyok Bánk” vagy „Bovaryné én vagyok” vallomások ellenére is másnemű a kapcsolat Katona vagy Flaubert személyisége és hőse, mint a lírikusok valóságos meg versbeli énje között. Ady költészetének bonyolult, ellentmondásos egységét két vulgarizáló irányzat is bontani igyekezett: egy leegyszerűsítő optimista és egy hasonlóan szimplifikáló pesszimista hangsúlyú irányzat. Király nagy érdeme a kétfrontos harc, amelyet ellenük folytat a teljes Adyért. E harc eredményeként született meg művének alighanem legjelentősebb poétikai, költészetesztétikai kategóriája: a polifónia. Nem azonos ez az Ady költészetével kapcsolatban gyakran használt ellentmondásossággal: az az egyes köteteken belül a ciklusok, ill. az egyes versek feleselését jelentette, ez (ti. a polifónia) az egyazon költeményen belül mutatkozó többszólamúság. Király igen gondosan vezeti végig mind az Ady-kritikákban a polifónia felismerése felé vezető előzményeket, mind a XX. századi poétikai gondolkodásban az erre vonatkozó elmélet kialakulását. Számos példát hoz a polifonizálás művészi eszközeire, megmutatva, hogy ezeknek az eszközöknek az alkalmazása miként érzékelteti a világkép bonyolultságát, a válságnak és a válság meghaladásának egyidejű jelentkezését. „Perspektívanélküliség, ontológiai és antropológiai pesszimizmus egyfelől, távlattudat, ontológiai és antropológiai optimizmus másfelől: ez volt a kései Ady költészetének alapvető szerkezeti meghatározója. Az antiimpe- rialista, de még nem szocialista forradalmár a huszadik századi emberi lehetőségeket, válaszutakat a maguk bonyolultságában, döntésre szorítón és mélyen megélte. Adott volt benne a század emberének sajátos, összetett helyzettudata, I étérzékelése.” (I. 468.) A polifónia azonban — úgy hiszem — nemcsak a kései Ady költészetének jellemzője. Az egyéni és közösségi lét problémáival vívódó művekben korábban is jelentkezett. Azzal, hogy Király meghonosította, kidolgozta ezt a kategóriát, példaszerű elemzésekkel igazolta érvényességét, használhatóságát, olyan eszközt adott az elemzők kezébe, amely a jövőben bizonyára termékenynek bizonyul. Kulcsár Szabó Ernő a Jelenkorban (1983. 7—8. sz.) megjelent kritikájában úgy véli, hogy elemzéseiben Király néha „rákényszeríti akaratát a műre”. Kétfajta elemzői szemléletmód ellentétére világít rá ez a vélekedés. A szorosan a szöveghez tapadó vizsgálódás, a „close reading” szemszögéből nézve kockázatos minden vállalkozás, amely túlmegy az egzakt leírás szintjén. Király világképelemző szemléletmódja és pedagógiai igénye természetesen nem elégedhet meg ezzel. Módszerét mindenesetre messzemenően hitelesíti, hogy használja a poétikának és a stilisztikának mindazon eszközeit, amelyekre az egzaktságra törekvő líraelemzés támaszkodik. Nem kétséges persze, hogy a Királytól elemzett versek egyikének-mási- kának az övétől eltérő „olvasata”, értelmezése is lehetséges. Ahhoz azonban, hogy módosuljon a lényegüket föltáró összefüggésrendszer, a költő világának, világképének a Királyéhoz hasonló alaposságú elemzése szükségeltetik. A tárgyával való átitatottság, a hősével való szinte maradéktalan azonosulás áthatja Király könyvének stílusát is. Pátoszát, retorikáját hibáztatni szokták — én inkább dicsérendőnek tartom. A szerzővel együtt én is úgy vélem, hogy irodalomról beszélve nem kell visszafognunk érzelmeinket. Király minden mondatából kicseng a felelősség azért a kincsért, amelynek őrzésére és megmutatására vállalkozott. A föntebb már idézett interjú során mondta: „Ady valami olyasmi a mi nemzeti életünkben, mint a franciákéban a francia forradalom: a legtöbb, a legnagyobb dolgok egyike, amit ez a nemzet eddig önmagából adni, felmutatni tudott.” OROSZ LÁSZLÓ TÜSKÉS TIBOR: ILLYÉS GYULA Két dologra érdemes figyelnünk Tüskés Tibor legújabb könyvét olvasva. Az íróra is és hősére is. Mert nem egy könyv ez a sok közül — még az Arcok és vallomások című sorozat lassan szaporodó köteteit vizsgálva sem. Tüskés Tibor előző műve Nagy László pályaképe volt, ezt követi most Illyésé. Úttörő munka mindegyik. Olyan feladatokat vállal e könyvek szerzője, amelyek elvégzésére már hosszú évek óta több irodalom- történésznek kellett volna vállalkoznia. E feladatokat — talán éppen elriasztó nehézségük, a túlzottnak látszó szakmai felelősség miatt — idáig mindenki félretette. Bátorság is kellett tehát ahhoz, hogy valaki mégis munkához lásson. Ugyanakkor elodázhatatlanul szükség volt már ezekre a könyvekre. Gondoljuk meg, hogy egy Illyéshez hasonló „nagyságrendű” alkotóról más nemzeti 89
