Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰVÉSZET - Tamás László: Festő, pingáló, mesemondó, népi játékkészítő: Gubányi Imréné vallomása
Először bevezetett a kamrába, ahol léccel volt kerítve az egyik sarok. A kamlár lakattal volt lezárva. Benne sok kolbász, sonka, szalonna, sajt, méz, túró és nagy gyirkás kenyerek. „Ne félj, jó sorod lesz itt!” — mondogatta a gazdaasszony. — Másnap korán reggel indultam vissza, kevéske ruhámat batyuba kötve. Útközben egy tíz év körüli fiú szegődött mellém, őt kanásznak fogadták. Kezdődött az új élet. Száz libát kellett a faluszéli mezőre hajtani. Reggelire egy karéj kenyeret és két kockacukrot kaptam, ugyancsak annyit a kanászfiú is. Ebéd rendszerint bab volt. A vacsora megint csak egy szelet kenyér és egy kis bögre aludttej. Bizony éhesek voltunk, de szólni nem mertünk. Vacsora után az istállóba vezettek. Egy rossz subadarabot kaptam lepedőnek, szénát párnának, ruháimat takarónak. Nem aludtam egész éjszaka, mert zörögtek a láncok, a bolhák csíptek szüntelenül. Kiültem a küszöbre és néztem a holdat meg a csillagokat. Ezen az éjszakán fogtam fel először gyerekfejjel a szegények életét. Pirkadatkor keltek a gazdámék. A gazdasszony megkérdezte, hogyan aludtam. Mondtam, nem jól. Erre ő azt felelte: „Ki mint veti ágyát, úgy alussza álmát”. Mondtam a szülének, hogy ebből a rossz subadarabból nem lehet jó ágyat vetni. Mire ő csípőre tette a kezét és azt kiáltotta: „ ... sza mög a fél világ az egészet, mért teremtett az isten annyi szegényt”. Ezután a szánkón aludtam. Egy hét múlva nem fehér kenyeret kaptam, hanem egységes lisztből sütöttet. Olyan színe volt, mint a földnek. Egy kis karéj a kanásznak és nekem, ugyanannyi a kutyának is. Bizony kénytelenek voltunk a kutyának nem adni, az ő részét is egymás között osztottuk szét. A kanász három hétig bírta, de én kibírtam a hat hónapot. A gazdámék menye sem kapott több ennivalót, így hát összefogtunk, és loptunk, amit csak lehetett, nehogy éhen haljunk. Pontosan aratáskor született mega menyecske első gyermeke. A kicsi megbetegedett, de nem engedték orvoshoz vinni, mert a lovaknak az aratásnál volt dolguk. A gazdasszonyom azt mondta a menyének, hogy vegye a hátára, úgy vigye a jóslóhoz. Nagy könyörgésre engem is elengedett. Egy piros ágyterítőbe bekötöttük a csöppséget. Én vettem a pólyát a hátamra. Elindultunk. Nagyon kíváncsi voltam arra, hogy mit csinálnak a gyerekkel. A jósló vette az olvasóját és hangosan elkezdett imádkozni, majd valamilyen füvet főzött, azzal mosdatta a kis beteget. Azt ígérte a jósnő, hogy a harmadik fürdés után meggyógyul. Kérte, hogy vigyünk egy lepedőt, ami még nem volt vízben, meg három tavalyi szappant. A kisgyermek meggyógyult, de gondolom nem a ráolvasástól. Megfigyeltem, hogy mindig a fejét forgatja a csöppség, és ha az ajkához értem, mindig elkapta a kezem. Nem volt annak más baja, csak az, hogy éhes volt. Adtam neki tejet, főtt krumplit, szépen nődögéit. Le is telt az időm. — Még azon az őszön a bödi tanítónőhöz szegődtem. Nem sokkal később apámék is odaköltöztek érseki cselédnek. Jó sorom volt. Nyáron mindig bejártunk Kalocsára, sokszor megfordultunk az érseki kastélyban, mivel a tanítónőm apja érseki titkár volt. Egyszer azt mondta a nagyanyám, menjek haza Homokmégyre, mert minden jóravaló lány a falujában megy férjhez. Úgy is történt. Hazamentem a katolikus kántorhoz szolgálni. Három gyerekre kellett vigyázni, de amellett kedvemre pingálhattam egész szobákat is. Amikor már nem volt üres hely a falon, akkor a földre rajzolgattam tüsökkel. A kántor hiába mondogatta anyámnak, hogy adjon iskolába, mert valami rejlik bennem. A szegénység miatt nem vállalhatták a taníttatásomat, pedig elemi iskolában kitűnő tanuló voltam. — 1938-ban férjhez mentem egy szegény paraszthoz. O is cseléd volt, és nemcsak falubéli, hanem szomszéd is. így összeillettünk. A szerelem is nagy volt, a föld is egyforma. Hozzájuk kerültem menyecskének, nyolcán lettünk a háznál. Hajnaltól napestig 84
