Forrás, 1984 (16. évfolyam, 1-12. szám)
1984 / 10. szám - MŰHELY - Bernáth Béla: Népköltészetünk úgynevezett szimbolikájáról
BERNÁTH BÉLA NÉPKÖLTÉSZETÜNK ÚGYNEVEZETT SZIMBOLIKÁJÁRÓL Szerelmi népdalaink és más folklórszövegeink képei a közhiedelemmel ellentétben igen régi eredetűek. Amikor Erdősi Sylvester János 1541-ben Új Testamentom-fordí- tása utószavában azt írja, hogy „él a magyar nép ilyen (képes) beszéddel naponként való szólásában, él énekekben, kiváltképpen az virágénekekben, melyekben csudálhatja minden nép az magyar népnek elméjének éles voltát az lelésben”, akkor ebből arra következtethetünk, hogy a XVI. század elején bőven voltak virágénekeink, hiszen a nép elméjének éles voltát a képi leleményben („az lelésben”), azaz e lelemény nagy változatosságát Sylvester csak a példák sokaságából szűrhette le. Sajnos, e világi énekeket a kor nem tartotta feljegyzésre érdemesnek. Sylvesternek a mindennapi beszédre vonatkozó megjegyzését egy 1612-ből való tanúvallomás szavaival illusztrálhatom, a virágénekekről szólót azonban, a XVI. század sovány írásos dokumentációja miatt, csak Balassi Bálint latrikánus versének kezdő képsorával, ami azonban azt is jól mutatja, mennyire jól ismerte a művelt humanista költő a népi énekek képeit és szerkezetét. A tanúvallomás egy komáromi jegyzőkönyvből való. „Varga János Wiszen Wala az ő hátán az borsó meregleni vesszőt, az Katus nevű személy utánna ment. — Hová mennek? — kérdé a tanú. — Felelék, hogy az borsó meregleni és nevetköztenek egymásnak.”1 A mai ember már aligha érti, mi van azon nevetni való, hogy borsót (azaz babot, mivel arrafelé a babot borsónak hívják) karózni mennek (mereglye = karó). Faluhelyt talán még megértenék az idősebbek, de a természeti népek minden bizonnyal, hogy a két fiatal a borsó (illetve bab) kimondásakor azonnal annak az erotikus értelmére gondolt (a „borsó” a clitoris, mivel „hüvelyben” van, s egyúttal, tágabb értelemben, a vulva). A karó és a karózás értelme, úgy hiszem, nem szorul magyarázatra. A babnak, borsónak, lencsének, mint hüvelyeseknek, e metaforikája népünknél, mint más népeknél is, jól ismert (a bab vagy „paszúr” a kisfiú péniszét is jelentheti alakjánál fogva), mindazáltal szeretném e metaforikát néhány érdekesebb példával bemutatni. A német szóláskutatók eddig nem tudták megmagyarázni a „drei viertel auf kalte Bohne” tréfás feleletnek értelmét, melyet a hány óra? kérdésre adnak, s melyben a háromnegyed a nagymutató (a férfi nemi szerv) állását, a Bohne (bab) hidegsége a női genitálét elfogó, nálunk is jól ismert szerelemhidegre vonatkozik. Az óramutatóra való célzásokat bőven megtaláljuk Rabelais-nél éppúgy, mint pl. Gvadányi Pöstényi förödés- ében. Egyébként nálunk e felelet így szokott hangzani (a betlehemes játékokban): „háromfertály zöldre”, ahol a „zöld” szintén a női genitálé fedőneve, mint az angol szlengben a green meadow, a zöld mező, a vulva, a green grove, a zöld berek, a női pubes, s nálunk hasonlóképp: mikor a csángó nő a viharsárkányt meglátja, ezt az elhárító mondást mondja: „zöld az enyém, zöld a mező”2 (a nemiszervek kimutatása vagy csak megnevezése is elűzi a „rosszakat”). A zöld szín egyébként a termékenység színeként lett a női részek jelzője. De hogy magyar példával is éljek, van egy országszerte járatos csúfolódó dalunk, mely a nemileg még éretlen kis szerelmespárt teszi nevetségessé. Egyik variánsa Kálmány Lajos szegedi gyűjtéséből így hangzik: „Hódi Treszka paszúrt főzött, levetlen; / Szeles Pista kanált csinált, nyeleden. / Ugyan, Treszka, hogy ögyük mög, levetlen, / Kaná69
