Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - SZEMLE - Kőhegyi Mihály: Helytörténeti kiadványok Kalocsa környékéről
mássá és egyedülállóan érdekessé teszi a vizsgált anyagot az a tény, hogy a magyar települések (Kalocsa, Drágszél, Dunapataj, Dunaszentbene- dek, Fájsz, Foktő, Géderlak, Homokmégy, Ordas, Öregcsertő, Szakmár, Úszód) mellett délszláv (Báta, Dusnok), szlovák (Miske) és német (Hajós, Harta) falvak egymás mellett, egymástól el nem különülve találhatók e tájon, ahol éppen ezért nem volt ritka a két-, sőt háromnyelvűség. Ezt tükrözik a földrajzi nevek is. Gyakori az egyes földrajzi formák (hegy, domb, árok, sziget, zátony stb.) tükörfordítása s nemegyszer a más anyanyelvűek is magyar szóval nevezik, majd a maguk nyelvtani szabályai szerint ragozzák a térszíni formákat. Vagy éppen a magyarok vették át — s ma már zömmel nem is értik — a szláv vagy német (sváb) alakot. Az évszázados harc a vízzel, a jobb és nagyobb művelhető földért, egymás megbecsülésére és kölcsönös megsegítésére kényszerítette a más-más gyökerű jobbágyságot, mely egyedül, magára hagyatva eltengődött volna, de megélni csak együtt tudott. Ez Kuczy Károly könyvének — szakmai hozadékán túl — legnagyobb és legfigyelmeztetőbb tanulsága. A magyar történelem mindmáig legmostohábban ismert korába enged bepillantást Vass Előd: Kalocsa környékének török kori adóössze- írásai-t magyar nyelven hozzáférhetővé tevő és bevezetővel ellátott könyve. Ismeretes, hogy a török adóösszeírások, népszerű nevükön defterek, tanulmányozása egy évszázaddal ezelőtt indult meg, de ezek a kiadványok csak sommásan közük a falvak népességét, s belőlük a település lakóira, termelésére, gazdasági életére, közigazgatására alig vonhatók le gyér következtetések. Örvendetes, hogy hosszú hallgatás után az utóbbi két évtizedben megszaporodtak a forrásjellegű kiadványok és az Alföld egyes területét viszonylag jól ismerjük. Vass Előd mostani könyve után immár a kalocsai Sárközt is ezek közé számíthatjuk. A szerző az 1560-ban készült defter teljes anyagát közzé tette, de bevonta vizsgálódásaiba a nyolc másik összeírás adatait is. Ez gyakorlatilag valamennyi eddig ismert defter figyelemmel kísérését jelenti. Az adózó gazdák és felnőtt fiaik nevéből egyértelműen kitűnik, hogy a Duna-balparti Sárköz lakói színmagyarok voltak. Csak 1578-ban tűnnek fel a terület déli részén a délszlávok. (Két községben összesen 24 családfő). Ez az összlakosság 2— 3%-át jelenti. A Baja-Jankószállás (ma Jánoshalma) vonaltól délre már erőteljesebb a betelepítés, de a Bécsi Hadilevéltár két korabeli okmányából tudjuk, hogy a félkatonai falvak lakossága magyar oldalra állt és nagyrészt a Komárom és Esztergom körüli puszta falvakba települt át 1596-ban. A 162 összeírt helység megadóztatott termelésének adatai alapján, még azonos földrajzi környezet mellett is, már ebben az időben bizonyos körzetek jöttek létre. Fajszon főleg a fokhagyma és vöröshagyma, Kalocsán a zöldségtermelés fizetődött ki. Solt vidékén az állattartás és szőlő- termesztés volt az erősebb. A szállások szerepe a XVI. század folyamán egyre növekszik, mert a kisebb, a történelem viharában megtapadni nem tudó települések népe otthagyta az ősi földet és a népesebb mezővárosokba (Fájsz, Kalocsa, Solt) menekült. Egykori határait azonban a távolból is igyekezett megművelni, vagy legalább legelőként használta azt. 1548-ban 15 : 85% volt a lakosság aránya a falvak javára. 1578-ban, tehát alig egy emberöltővel később 56%-a tömörült a mezővárosokba. Az arányeltolódás elképesztő. A pusztulás, tehát a biológiai megsemmisülés azonban jóval kisebb volt — szerencsénkre. A falvanként közölt és összességében több ezer családnév vizsgálata végre pontot tehet arra a két évtizedes vitára, mely antropológusok, helytörténészek, néprajzosok és régészek (ha úgy tetszik s nem tűnik szerénytelenségnek: köztem) folyik. Kalocsán, az egyik legnagyobb létszámú településen, 1548 és 1553 között, tehát 5—6 év alatt, a népesség kétharmada új adófizetőként jelenik meg. Az így lecsökkent és összekeveredett „őslakosságból” 70 év múlva (1620) újabb egyharmad hiányzik. Ha a nagyszámú foglalkozásnevet (Kovács, Varga, Fazekas) és az ugyancsak általános, tehát bizonyító erő nélküli Nagy, Kis, Rác, Tót nevet leszámítjuk, akkor csak romlik az arány. Ha a középkori oklevelek gyér, a török kori — Vass Elődnek köszönhetően — 1 évre teljes és a XVIII. századi anyakönyvek sorozatban rendelkezésünkre álló személynévanyagát összeveti egyszer valaki, csak akkor derülhet ki majd az igazság. Irgalmatlanul nagy feladat, de a Bács- Kiskun megye egyik kisebb tájegységének történeti folytonosságát eldöntő kérdés vizsgálata országosan is fontos tanulságokkal járna. Néhány megjegyzést még általánosságban. A kalocsai nyomda munkája megérdemli a dicséretet. Bizonyára nem az ő hibájuk hogy Vass Előd könyvében több hiba van. Ez a kötet általában is magán viseli a kapkodás jegyeit. Nyelvezete is darabosabb, érdesebb, ami persze alapvető jelentőségéből mit sem von le, legfennebb megjelenését szeplősíti. Mindenképpen ügyelni kellene a sorozat egységes jellegére, ami elsősorban a címlapon biztosítandó. Pécsiné Ács Sarolta könyve teljesen kilóg a sorból és eltér a többi kötetétől. A sorszám nem a szerkesztő neve alatt, hanem a sorozat címe után kell szerepeljen. A megjelenés évét, ha a nyomás elhúzódik, menet közben ki kell cserélni. így nem fordulhat elő, hogy 1980 áll az 1981-ben vagy 1982-ben megjelent köteten. Ezek az apró megjegyzések nem érintik a kötetek belső tartalmát és nem kisebbítik azt a szerepet, melyet megyénk múltjának megismerése terén betöltenek. KŐHEGYI MIHÁLY 95
