Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - SZEMLE - Barna Gábor: Tanulmányok egy moldvai magyar falu és Kolozsvár helyneveiről

tartozik. A faluról és magyar lakóiról a múlt század közepén Jerney János tudósít először. A falu eredete, a megtelepedések története — sok más moldvai magyar településhez hasonlóan — ismeretlen. Az 1930. évi népszámlálás szerint lakóinak száma 847 fő, közülük 837 a magyar. Katolikus templomának titulusát, amely Szent István magyar király volt, az elmúlt évtizedben (a nemzeti szempontból semleges) Szent István első vértanúra változtatták. A falu lakóinak egy része az 1940-es években a bukovinai magyarokkal együtt Bácskán keresztül a Baranya megyei Egyházasko- zárra került. Helynévanyagát Halász Péter jórészt tőlük jegyezte le.

A helynevekből nehéz illusztrációnak választani. Mégis feltűnő a források, kutak nagy száma. Ezek többségét a föld tulajdonosáról nevezték el: Bandimiháj kúttya, Cikóandris kúttya, Biró- józsi kúttya, Bogdán Istvánná kúttya stb., más részük formájukra utal: Küpűs kút, azaz a korhadt fa belsejét kivájták és úgy állították bele a kútba. Természetesen a román környezetnek, a románokkal való együttélésnek is nyoma van a helynevekben.

A moldvai magyar falvak földrajzi neveinek összegyűjtése révén fontos adatokat tudnánk meg a terület benépesülésének folyamatáról, a csángómagyarok történetéről. A moldvai magyar (s a már elrománosodott) falvak egy részének neve mindenesetre azt mutatja, hogy nagyon régies, XIII. századi névadással van dolgunk. (A keresztnevekből ill. a -falva utótaggal képzett nevek ezek: Acélfalva, Bírófalva, Szabófalva, Bog- dánfalva, Lukácsfalva, Tamásfalva stb.)

A XIV., de még inkább a XV. századtól a mai csángó—magyar falvak jórészét katolikus és magyar falunak tudjuk. Elsősorban Domokos Pál Péter könyvei (Moldvai magyarság. Kolozsvár, 19413.,,, . . . édeshazámnak akartam szolgálni. . .” Budapest, 1979.) ismertetik részletesen azokat a forrásokat, amelyek a középkor századaitól a XIX. századig a moldvai magyarok életét és történetét bemutatják. A múlt század a moldvai magyarok tudatos történeti, néprajzi és nyelvészeti kutatásának kezdete, s ez a kutatás ma is tart. Legújabb és legjelentősebb eredménye: dr. Kós Károly—Szentimrei Judit—dr. Nagy Jenő: Moldvai csángó népművészet. Bukarest, 1981. című könyve. Ebbe a kutatási irányba csatlakozik egy kevéssé ismert részterület feltárásával, a helynévkutatással Halász Péter is, folytatva korábbi moldvai kutatásait. (Magyarfalu helynevei. Budapest, 1981. Magyar Névtani Dolgozatok 19.)

* * *

A Hidegszamos és a Melegszamos egyesülése után a Kisszamos folyó partján, a mai Kolozsvár helyén azember máraz ősidőkben megtelepedett. A dákok, majd a rómaiak idején itt állt Napoca városa. A népvándorláskor jövő-menő népei is otthagyták nyomaikat. A magyarok viszonylag korán megtelepedtek a vidéken, s írásbeliségünk

1241-ből a Claudiopolis latin, 1275-ből pedig már a Kuluswar magyar helynevet őrizte meg számunkra. A környék települései is nevük után ítélve mind magyarok a XIII. században: pl. Egeres (1270), Almas (1249), Kopus (1282), Szent- gyurgy (1299), Nadasd (1263), Vassarhel (1288). A tatárjárás után II. Géza királyunk 1272- ben szászokat telepített be Kolozsvárra is. A XV. századra a magyar—szász viszony kiegyensúlyozottá vált, s a városvezetésben egyenlő arányban vettek részt a két nemzet képviselői. Kolozsvár Mátyás királyunk szülővárosa. A város a reformáció korában reformátussá és unitáriussá vált, mind a magyarok, mind pedig (jórészt Hel- tai Gáspárnak köszönhetően) a szászok is. Ez is az egyik magyarázata, hogy királyföldi, besztercei szászokkal ellentétben a kolozsváriak gyorsan magyarrá váltak. Kolozsvár a magyar művelődéstörténetben kiemelkedő szerepet játszott mindig. Jezsuita magyar iskolájában (1579-től) ilyen neveket találunk: Pázmány Péter, Teleki Sándor, Apor Péter, Mikes Kelemen, Bölö- ni Farkas Sándor vagy a románok közül: Ghe- orghe Sincai, Petru Maior, Gheorghe Ba- ritiu, Áron láncú. A Házsongárdi temető sírjai történelmünk, irodalmunk és tudományos életünk sok nagy halottját őrzik. 1848-ban Kolozsváron mondják ki az uniót, több évszázados kényszerű különállás után Erdély egyesülését Magyar- ország többi részével, az anyaországgal. 1872-ben megalakult a Ferenc József Tudományegyetem.

Szabó T. Ádám bevezető tanulmányából még hosszasan lehetne idézni az adatokat. A szerző, jórészt édesapjának, Szabó T. Attilának tanulmányaira támaszkodva, áttekinti Kolozsvár nyelvének és írásbeliségének történeti alakulását. Nyelvjárási sajátosságai közül, amelynek középkori írásos emlékei is vannak, hangsúlyosan kiemeli az a-zást. Ezt annak idején Balassa Iván dolgozta fel tanulmányában. Kolozsvár nyelvhasználatában jelen volt mind a magyar, mind a szász, ám a közigazgatás nyelvévé fokozatosan a magyar vált.

Kolozsvár történeti helynévanyagában ez a két nemzet emléke él utcák, terek, kutak, vizek, épületek és más intézmények elnevezésében. A mai kolozsvári névanyag pedig jelzi egy új állam- hatalom és nép jelenlétét és térhódítását, amely a saját arcára akarja hasonlítani — változtatni a helynévanyagot. Ez a törekvés pedig összefonódik egy (sajnos nálunk is, másutt is meglevő) önkényes, kártékony, tudatromboló névváltoztatással. Ezek a Kolozsváron is, nálunk is meglevő tendenciák teszik szükségessé a „harcos nyelvvédelmet”, amelyhez Szabó T. Ádám számára a most 70 éves Kálmán Béla debreceni nyelvészprofesszor volt a példaadó.

Ebben a kötetben, amelyet remélhetőleg a többi is hamarosan követ, csupán az A-tól E-ig ismerjük meg a kolozsvári helyneveket. Az azonosítást, a nevek egykori és mai változásainak nyomon követését lehetővé teszik a névmagyarázatok, ill. a helynevek magyar, német és román nyelvű köz93