Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - MŰHELY - Katona Imre: Magyar néprajzi kutatások Jugoszláviában (1970-1982)

ság előtt mozognak, a főbb szereplők: a vőlegény, a menyasszony és a násznagy, nem pedig a vőfély, a kiáltozok ezeket kapcsolják össze egymással, ill. a násznép más tagjaival. Tanulságosak a tartalmi-szerkezeti megállapítások is, pl. elég bőséges a 170 különféle fogalom. (Dróvoszögben azt tapasztaltam, hogy míg lakodalmi kurjantás viszonylag bőséggel van, külön önálló tánckurjantást viszont alig lehet találni.)

A jugoszláviai magyar kutatókat is jobban ,.vonzotta” a betegség és a halál témaköre, mint az ezeknél örvendetesebb szokásoké, így pl. több leírással is rendelkezünk a halotti szokások köréből (Bóno, 1974, Körmöczi—Szabó, 1970,1974); a szomszédi-rokoni csoportok szerepét kommunikációelméleti szemszögből vizsgálja egyikük (Penavin, 1974); a szentimentális-kispolgári temetési „divat” falura áramlását is figyelemmel kísérik (Fekete, 1980). A szép számú közlésből olyan is akad, amely szakirodalmunkban nem, vagy csak kevéssé ismert jelenséget: a hajadonok halotti koronájának szokását tárja fel (jung, 1980); így egyáltalán nem véletlen, hogy a három családi szokáskör eddigi legteljesebb magyar nyelvű tematikus monográfiája ilyen előzmények után odaát született (Jung, 1978), melynek jegyzeteiből pontosan kiderül az elemek magyar nyelvterületen való elterjedése (vagy éppen hiánya); igazán nagy kár, hogy ugyanilyen gonddal nem történt meg a délszláv anyaggal való összevetés, hiszen a vegyes nemzetiségi területen fekvő Gombos faluról van szó.

Az ünnepi szokások vizsgálata az előzőknél jóval nehezebb, és a kutatók e feladattól sem rettentek vissza. E közlések nagyobb része is leírás, így a jeles napokról általában szóló; a csak kevéssé ismert szerémségi szórványok ünnepi szokásai némelyikéről is kapunk néhány adatot; viszonylag bővebben van képviselve a karácsonyi ünnepkör, vélhetően regősének töredékével is találkozunk a Tisza mentén; kevesebbet tudunk még a farsangról és a Vajdaságban meglepően sokáig fennmaradt szentiváni tűzgyújtásról, melynek interetnikus kutatását sürgeti egy hazai szakemberünk (Dömötör, 1974). Egymással szomszédos falvak szokáshagyománya feltűnő eltéréseivel magam is foglalkoztam, megállapítva, hogy ennek elsőrendű oka a gyűjtés hiányossága és csak azután lehet szó az eredet és egyéb adottságok kérdéséről.

A családi és az ünnepi szokások újabb helyi összegezése Topolyáról való (Borús, 1981); e kötet már nem a közlőkkel mondatja el a szokások lefolyását, hanem a szerző foglalja össze röviden. E viszonylag teljesnek mondható tematikus monográfiából csak a gazdasági szokások hiányoznak. A szokások mai életét vizsgálja, ennek kapcsán megállapítja, hogy a 60—80 évesek még gyakorolják és hiszik, a középkorúak már inkább csak ismerik, és a 30 éven aluliak nem is gyakorolják, nem is ismerik á hagyományos rítusokat; ha viszont az unokákat a nagyszülők nevelik, az ő körükben már ismét van a néprajzból jól ismert „visszacsatolás”. Kár, hogy e könyv semmiféle összehasonlítással nem foglalkozik, mindössze a magyar anyag ismeretében a palóc népszokásokkal talál legtöbb megfelelést.

Sokhelyt a már hiányzó ünnepi szokásokat köszöntők pótolják, ezek többnyire iskolás-egyházi jellegűek. Érdekes kezdeményezés a köszönés szemiotikái vizsgálata (Papp, 1979—80), valamint az interetnikus összevetés is; ennek kapcsán derül ki, hogy a szerb- horvát üdvözlésformák rendszere egyszerűbb ugyan a magyarnál, de a gesztikuláció változatosabb, a délszlávok jóval gyakrabban fognak kezet és csókolják meg egymást, mint mi.

A NÉPHIT ÉS A NÉPI GYÓGYÍTÁS KUTATÁSA

E kérdéskörök felé hazánkban és Jugoszláviában is fokozott figyelem fordul újabban, gyors egymásutánban jelennek meg helyi vonatkozású leírások, így a hiedelmekről általában (Bosnyák, 1973; Gyura, 1973, 1975; Penavin, 1972 és mások). Mindezek

80