Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - MŰHELY - Kamarás István: Rögeszmék Bakonyoszlopon (Olvasótábori krónika lábjegyzetekkel)
halandó lény. Az egyetlen lény, aki tudatában van halálának, és kérdéseket is tesz fel ezzel kapcsolatban. Felteszi azt a kérdést is, hogy megsemmisülhet-e a maradék szellemi energiája, hogy erre vajon nem érvényes-e az energiamegmaradás elve. Kérdezgetem őket, válaszolgatnak is, pedig most mindnyájan együtt vagyunk, túl sokan ehhez a témához. Szokatlanul nagy a csend, áramkörök kötnek össze bennünket. Tabutémáról, óvatosan ki- és megkerült témáról esik szó, kínos és lehetetlenül nehéz témáról, a lét pusztulásáról és az önmagát elpusztító emberről is. ,,Ne haragudjatok, de el kell mennem közületek. Tudományos lennék, de nem kívánom, és nem is tudom többé a tudományt. Teher lenni nem akarok. Szerettem volna mindig egy normálisabb világot, de így, úgy látszik, ebben nem tudok élni. Szólj barátaimnak, hogy vigyék haza könyveiket. A könyvtáriaknak is vissza kell adni jussukat. Nem akartam barátok nélkül élni, és nem akarok mindenkit elvadítani magamtói. Forró ölelést, értelmesebb életet mindenkinek. Sajnálom, hogy az ész helyett újra a hülyeséget szolgálom! Ostoba dolog meghalni. De nem jobb, mint feleslegesen élni? Sajnos nem vagyok a lélekvándorlás híve: nem fogok újra születni. De a jóisten sem tesz egy másik pokolba, az első után”. Elhallgatok Zoli nevében is. Többszólamú csend: requiem. Mit tehet az ember? Véges. Ez ellen csak egyet tehet: kérdezhet. És végtelen is, hiszen mindenre rákérdezhet. Kiléphet megszégyenítően véges önköréből, megkocogtathatja a mások önkörét, és beléphet én-körébe, így köszönve rá magára „Végre itt vagyok magamnál!” Nevethet is végességén, mint a csillagnézés közben pöcegödörbe pottyanó Thalészen a tehenészlány. És még a pöcegödörből is láthatja, befoghatja a végtelent. „Mi a megsemmisülést jelentő halál ellenszere?”, kérdezem tőlük, mint annak idején csoportom tagjait a Szabadság—Korlátok rangadó előtt. Csapatot toborzok: Ki imád tücsök-hegedűt? Bátortalanul jelentkeznek: Ketten, hárman, négyen. Lángot ki lehel deres ágra? Már nyolcán vagyunk. Ki feszül föl a szivárványra? Ismét gyarapodunk kettővel. Lágy hantú mezővé a sziklacsípőket ki öleli sírva? Erre is akad jelentkező. Ki becéz falban megeredt hajakat, verőereket? Ismét ketten. S dúlt hiteknek kicsoda állít káromkodásból katedrálist? Négy-öt kéz a magasban. Ki rettenti el a keselyűt? Fiúk jelentkeznek négyen, öten, hatan. S ki viszi át fogában tartva a Szerelmet a túlsó partra? A szerelmespárok egymásra néznek, de mások is jelentkeznek. Befejezhetem, kezdődhet a szépreményűek órája. 1981. július 16.: A búcsú napja. Délelőtt útravalóosztás. A kiscsoportok utolsó együttléte (31) után került sor az utolsó mérkőzésre, az egyetlen oszlopos győzelemre. Ennek egyetlen, de szemet szúró szépséghibája, hogy ellenfeleink nem sokat aludtak előző éjszaka. Ez volt a témája a kora délutáni rendkívüli akárminek (32). A délután hátralévő részében a rögeszmekörök is elbúcsúztak (33), és mindenki készült az utolsó akármire, a búcsúestre (34). Ez az olvasótábor is a tábortűznél ért véget, ezúttal az „Az fényes nap immár lenyugodott” — kezdetű zsoltáros hangulatú népdallal. (31) BÚCSÚSZERTARTÁS. A Szemfülesek, Lőrincz Judit és Gereben Ferenc csoportja is a vadlesnél fejezi be a búcsúzkodást. Az oszloposoktól már megkapták az útravalót, most ők adják át társaiknak. Felmennek egyenként a vadles-szószékre, és felolvassák az olvasótábori szöveggyűjteményből azt a művet, amellyel búcsúzni szeretnének. M. Gyula kapaszkodik fel először a prédikálószékre Az „agapé ’ megfejtésében buzgol- kodó frissen félárva fiú sete-sután megáll, belehunyorog a világba, és belekezd: „Szólhatok az emberek vagy az angyalok nyelvén, ha szeretet nincs bennem ...” Valaki felszisszen: „Én is pont ezt akartam!” D. Pista Nagy László Adjon az Isten című versét olvasta fel. „Nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, ha nem kérem”, hallgatjuk és 72
