Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 10. szám - Nagy Gáspár: Aki Szent György napján született (Jékely Zoltán 70. születésnapjára)

Kormost akkor még azzal is „kápráztattam”, hogy nemcsak Jékely-verseket tudtam, de ismertem a verseskönyvek fogadtatás-történetét; soroltam, mit írt róla Szerb Antal, Halász Gábor, Sőtér István, és a későbbieket is tudtam; a nagyszerű Rónay György- tanulmányt tanítani kellene már minden valamire való középiskolában; nagy-nagy beleérzőképességgel írt róla többek közt Rába György, Domokos Mátyás, Lator László, és az alapos monográfusnak ígérkező Pomogáts Béla, (itt jegyzem meg: igen nagy szükség van erre a Jékely-monográfiára) s nemkülönben a Jékelyhez oly közelálló költők, mint éppen Kormos, Tornai József, vagy a fiatalabbak közül Tandori, Ágh István, Kovács István.

Nem sorolom itt, hogy a Jékely-költészettel foglalkozók a legfőbb kategóriákban miként jutottak konszenzusra. A lényeg benne van a versekben, egyszerűen kiolvasható a tematikából, a világképből.

Az előbb, esztétikai értelemben ma már alig emlegetett, inkább csepült „szép” jelzőt, megjelölést próbáltam becsempészni a vers értékítélete gyanánt. A magam számára — túl az okos és műértő elemzéseken — az egyik nemzedéktárs baráti kritikájában találtam meg a hiányzó megfogalmazást: kulcsot a Jékely-versekhez. A nemzedéktárs pedig Weöres Sándor volt, aki ezt írta az Éjszakák kapcsán 1937-ben,a Nyugatban: „hogy szép a vers, azt itt nem az ész állapítja meg, hanem az idegrendszer — a hátgerinc, a szépség egyetlen hiteles fokmérője”. Ezt valahány Jékely-versben érzem, a legjavában pedig elemi erővel, úgy ahogy a magyar költészetben csak keveseknél.

Végezetül arról szólnék, amiről bántóan kevés szó esik, pedig egész költészetének idegrendszerén ott kúszik, tápláló és emésztető gondként: az a magyarság sorsa. Igaz, a tragédiákra volt érzékeny; de tagadható-e, hogy bukások, kollektív és egyéni tragédiák, porba hullások, kisebbségi sorsban maradottak, szétszóratottak ügyében kellett szót emelni Európa többnyire süket, visszhangtalan falainál. Pedig őbenne hogy visszhangzott Európa! A velencei, bécsi dómokban majd Párizs szent és átkozott költők taposta utcakövein egy művelt európai szellem tájékozódott és szüntelen viszonyított. És hazagondolt —: az enyedi kertre. Egyik legnagyszerűbb verse, melyet 1964-ben írt Bécsben, az előbb elmondottakat igazolhatja. Címe: A Missa pro pauperibus hallgatása közben. A költő a Stefans-Dómban hallgatja az orgonamuzsikát:

„s mitől most szinte szétveti a gond:

szegény magyarokért,

kiknek sosem volt ily szép templomuk"

Nekik köszönheted, finom világ, ezt a muzsikáló csodát, nekik, akik rongyos zászlók alatt csontjaikból raktak védőfalat, vérük sarából vályog sáncokat."

Nemzedéktársától, Takáts Gyulától hallottam nemrég a következő és mindenképpen nagy versekkel igazolható megállapítást: „a legköltőibb nemzeti költőnk.” A században Adyval és Illyéssel látom együtt menetelni, velük, kik ennek a népnek a sorsát mindenek ellenére fölmutatták.

44