Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Jékely Zoltán: Kós Károlyról, Hadak útja - Tündérasszony vászna, Mezítláb, viperák között (emlékezések)
Valamikor, két nagybotos halász, kígyó-szigetre vetődtünk apámmal; hajszálon múlt, hogy nem két sárga váz maradt belőlünk, s rólunk a világ hall. Reggel még ködben ült a Retyezát, de délfelé csak kibukkant a nap. Vadászatra indultak a halak, s kibújtak a nagyfejű viperák. Az egyik korhadt rönk hátán hasalt, a párja éppen akkor bújt elő — s már nyüzsgött tőlük a tört sziklapart, vízmenti lom, nagy, odvas marhafő. Mongol pofájuk volt s mégis kereszt aranyion görcsös, zsíros hátukon... mezítláb állottunk köztük, s tudom, mindketten hittük, elvégeztetett. A testem reszketett és sírni kezdtem: — Úgy halunk meg, hogy az Isten se lát! — Apám kézen fogott s így szólt: Úristen — és akkor, íme, lássatok csudát: Egyszeresük felkapott bennünk a frász, s már szállottunk a földtől pár könyökre, apa s fia, akár két szent halász, s a viperákat otthagytuk örökre. A kígyószigetre vetődés előzményei: 1926 pünkösdjén apám és egy Bethlen-kollégiumbeli tanár kollégája, Enyed- ről vagy tizenöt nagydiákkal kirándulásra indult a Déli-Kárpátokba, a majdnem kétezer méter magasban fekvő Zenoga-tóhoz. Engem is magukkal vittek, éppen tizenhárom éves voltam. Az út első szakaszát vonaton, a Maros mentén a Szabadságharc egyik csatájáról híres Piskiig, majd onnan, egy szárnyvonalon, Hátszegen át Malomvízig (már a Sztrigy folyó szűk völgyében) tettük meg. Ez volt a Hátszegi-völgy — a Pallas Lexikon szerint ,,a regék és mondák megszentelt völgye”. . . Amit ettől kezdve a tájban, a természetben magamtól észrevettem vagy amire vezetőink hívták fel diák-figyelmünket: mondhatni, mindenre emlékszem. Egy pillanatra láttuk Őralja várának romjait, majd, néhány percig is, a vánszorgó személyvonat ablakából, a Sztrigy túlsó partján, magas sziklán Kolocvár maradék falait; ez volt a Kendeffy-család ősi fészke, s arról nevezetes — a monda szerint —, hogy Kendeffy Ilona ablakában üldögélve, aranyfonalat fonogatva várta haza tatár rabságból az urát: addig kellett fonnia, míg a guzsaly a víz színéig nem ér. . . Malomvizen, évszázados parkfái alatt, oszlopos tornácé udvarházban ebéddel fogadták a csapatot — ha jól emlékszem — a kollégiumba járó két Kendeffy fiú családtagjai. Délután indultunk tovább, erőltetett menetben, hogy még sötétedés előtt elérjük az erdészházat Gura Zlatban, ahol éjszakázni fogunk. A szűk, legfennebb favágó-szekereknek való úton, már a harsogó, zöld vizű, sebes folyású Riu Maré völgyében, hirtelen eleredt az eső, a hagyományos pünkösdi eső. .. És nyakunkon volt az eltévedés veszedelme is. A homályos bükk- és fenyőerdő sűrűjében sziklás, kövecses vagy sáros-lucskos ösvényen baktattunk tovább. Egyszer csak az egyik diák furcsa, gyíkszerű csúszómászót fedezett fel a kerékvágásban; lomhán 40