Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 10. szám - Jékely Zoltán: Kós Károlyról, Hadak útja - Tündérasszony vászna, Mezítláb, viperák között (emlékezések)
HADAK ÚTJA - TÜNDÉRASSZONY VÁSZNA Tündérasszony vászna — így is nevezték a székelyek a Tejutat a múlt század derekán — olvasom egy réges-régi tudományos folyóiratban. Gyönyörű elnevezés, mennyei hangzatú szó, s szép a többi név is, amellyel a magyarok vagy más népek illették még s próbálták felérni ,,a szivárvány sápadt éjjeli mását”, azaz a Tejutat, de én mégis csak a Hadak Útjára szavazok ebben a szépségversenyben, s ezt is lássam ott fent, egy nyírfakarós táblára ráróva, ha meghalok. Elmondom, mi magyarázza ebbeli megcsontosodásom. Réges-régen történt, az Úr 1922-ik esztendejében. Éjfélre járhatott az idő. A nyári éjszaka hűvössége s a szokatlan éjközépi ébresztetés idegbántó hatása meg-megborzongatta gyermektestemet. Öltözködni kellett szaporán, meginni egy csupor meleg tejet s szedelőzködni sebtiben, mert a szekér már ott állott a kapu előtt. Álmélkodva, didegerve, szinte még félálomban tettem-vettem, tibláboltam az ezermester molnár, Nagy András uram házában, mely is állott Erdőfülében, a pisztrángos, ingolás, botikós Kormos vize partján, ahol ezen a nyáron ütöttük fel először sátorfánkat, apám, anyám, öcsém, húgom meg én . .. Sokat hallottunk brassói rokonainkról, nagyapám és nagyanyám öreg hozzátartozóiról s gyermekeikről, de, habár idestova hat-hét évesek voltunk, még egyetlenegyet sem láttunk közülük. Innen, a Brassótól húsz-huszonöt kilométerre fekvő háromszéki faluból, végre meglátogathattuk őket. Hogy a szekér deszkáin vagy szénájában miként foglaltuk el a helyünket, ki látott bennünket induláskor, hogyan búcsúztunk el anyánktól, alvó hugocskánktól — erről semmi emlékem. Félálomszerű bóbiskolásban kezdődhetett s úgy is végződhetett a reggelig tartó utazás. Az éjjeli szekerezés élményén belül csak egy élményem volt, azt az egyet viszont sohasem fogom elfelejteni. Valahol — mintha egy hosszú, hosszú székely falu, Bardóc vagy Olasztelek utolsó házikóin is túl lett volna— megláttam fejem felett a milljom csillaggal ékes, roppant nagy boltozaté, éjjel még soha nem csodálhatott eget. Holdvilág nem volt, s mégsem volt egész sötét. Világított az út, s csillogott a Bardócpatak. Úgy sziporkáztak az égi csudák, úgy nyüzsögtek, ezüstlöttek a mérhetetlen magasságban, hogy lélegzetem akadozni kezdett, valami nagy-erős mindenség-nyomás szorította mellemet. Ha a tenger fenekén ébredtem volna, akkor sem lehettem volna riadtabb s álmélkodóbb. Ment, ment a szekér, kísértetiesen kocogott a ló, amelyet jóformán nem is láttam, bóbiskolt a velünk utazó tanítónő, szundikálni látszott apám, öcsém s a bakon a szekeres is — s én már- már kezdtem azt hinni, hogy álmot látok, a mi csillagos egünk álombéli mását s nem a valóságos, egyetlen és örök égboltozatot. Eleddig csak akkor volt részem látni ilyen rejtelmes és nyomasztó, másviláginak, nem általam valónak mondható csudát, amikor öklömmel szemem nyomkodván, szebbnél szebb, a valóságtól s az eddig látott dolgoktól mind jobban s jobban távolodó ábrák, alakzatok, üveggolyókban folytatódó utak, akváriumban zöldellő tavak, sehol nem létező mélységek és magasságok jöttek elő és tünedeztek a semmiségbe, hogy végül is helyet adjanak a legszebb látomásnak, a kék-csillagú, szemembeli égboltozatnak... Messziről baljóslatú kutyavonítás hallatszott. De a székelyek mélyen aludtak kicsi házaikban a rengeteg erdők, feketezöld színű, borvizes, források-táplálta, vas salakos patakjaik mentében. Néztem, néztem az eget, s egyszer csak észreveszek valami szivárványszerű, de fátylas-fehér színű hosszú vonalat, mely a kék boltozatot, égaljtól égaljig vonulván, 38
