Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Salamon Konrád: Szárszó, 1943

de átvészeli a háborút. Számolni lehetett azonban a megaláztatások kiváltotta ellenhatással, „hogy az önkritikában, bosszúszomjas zsidóságnak a szemérmes kultúratisztelővel szemben ebben a négy-öt évben rendkívül meg kellett erősödnie, s nagyon rossz füle van annak a késköszörülésre, aki nem hallja, hogy Shylocknak éppen a szív kell.”35 A megállapítás, hogy az üldözöttek körében erősödött azok hangja, akik embertelen megaláztatásaikért elégtételt követeltek, igaz. Ami megütközést kelt, az a szenvedélyes fogalmazás, márpedig egy kisebbséggel szemben az indulat soha nem kaphat teret.

Az „esetleges vezérek után” Németh László a „valószínű áldozatokhoz” fordult: „Virágnyelven, de alig félreérthetően, egyre többet tanácskoznak már a sajtóban is, hogy mi történjék az új társadalomban a régi értelmiséggel.” Még a nyugodtabb hangú cikkek is azt írták, „hogy az igazi munkásság nem fogadja el a magyar középosztályt értelmiségül, hanem magából fejleszt majd ki helyette értelmiséget. Én nem tudom, elgondolkoztak-e a munkáslap olvasói azon, hogy hogy lehet egy orvosokból, mérnökökből, tanítókból, hivatalnokokból álló társadalmi osztályt, melynek a lélekszáma eltartottjaikkal. . . majdnem annyi, mint a gyári munkásságé, el nem fogadni. Miféle eljárással? Gázosítással? S minthogy arra a húsz-harminc évre, amíg a maga gyermekeiből új értelmiség nő fel, mégsem maradhat tanítók és patikusok nélkül, az értelmiség melyik részét tartaná a cikkíró életben. . .”36 Majd arra szólított fel, hogy 1. ne ismerjék el, hogy az értelmiségi ember nem munkás, 2. ne ismerjék el azt sem, hogy az értelmiség másodrendű munkásosztály, 3. „Nincs tehát semmi oka annak az értelmiségnek, amely ezt a nevet megérdemli, csüggedten szállnia a jövő zűrzavarába. Még ha mind egy szálig kiirtanának is bennünket, (,Nem fognak!’) támad új értelmiség, amellyel helyzete a mi gondolatainkat folytattatja.”37

Beszédét a következő gondolattal zárta: „ma az értelmiség a Noé bárkája. Benne ring mindaz a hagyomány, küzdés, emlék, amit az izgalomba jött emberiség tán hajlandó volna föláldozni. S benne menti magát a Jövő nagy utópiája is: az osztályok valódi ölelkezése — egy megtisztult értelmiségi kultúrában.”38

A háború, a nyilas rémuralom és a személyi kultusz pusztításai után csak lassan alakulhatott ki az az új értelmiség, „amellyel helyzete elődeinek gondolatait folytattatja”. Ma már azonban nemcsak őelőttük nyilvánvaló, hogy Németh László a magyarságot fenyegető valóságos veszedelmekre figyelmeztetett. Ezt azonban akkor a „jövendő vezérkarába” kerülők közül sokan félreértették, sajnálatos bizonyságot adva ezzel tájékozatlanságukról, politikai felkészületlenségükről. Igaz, Németh László nem a napi politikai cselekvéshez ajánlott recepteket, de olyan gondolatokat fogalmazott meg, amelyekre támaszkodni kellett volna ezek kimunkálásánál. Ellenfelei azonban eleve bizalmatlanul fogadták megállapításait, így kerülhetett például a vita középpontjába a harmadik útról adott iskolás magyarázata is: „Tegyük fel, hogy van Új-Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új-Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Uj-Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki és azt kérdi: Nem lehetne Uj-Guinea a pápuáké?”39 Mert e példa kapcsán sem annak általános igazán és a belőle következő tennivalókon töprengtek el, hanem azt találgatták, hogy Németh László miért borúlátó s miért nem veszi észre, hogy ezzel kétségbeesésbe kergeti a magyarságot.

A felmerült nézeteltérés, hogy marxista szocializmus vagy harmadik út (a kapitalizmus lehetősége fel sem vetődött!), s ezek külpolitikai vonzatai két táborra osztották a résztvevőket, közöttük azonban ennek ellenére sem szűnt meg az együvétartozás érzése. A legtöbben ugyanis épp olyan lelkesedéssel hallgatták Erdei Ferencet, mint Németh Lászlót vagy Nagy Istvánt. Ügy értelmezték a történteket, mint egy sokszínű politikai mozgalom szabad eszmecseréjét, ahol minden elgondolás teret kaphat. Békés

11