Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 8. szám - Salamon Konrád: Szárszó, 1943

A résztvevők közül senki sem vitatta, hogy érvényesüljön a „munkásság és a parasztság történelmi súlya”, de ismerve a kommunisták politikai céljait s emlékezve 1919-re, azt is tudták, hogy ők ezalatt a proletárdiktatúrát értik, amelyet a háború után minden bizonnyal szovjet fennhatóság alá kerülő Magyarországon a szovjet példa nyomán fognak megvalósítani. Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Szovjetunióban épp az 1930-as évek közepétől tombolt a riasztó sztálini önkény, akkor érthető, hogy miért utasították el a proletárdiktatúra gondolatát. Mint felszólalásában egy diósgyőri vasesztergályos fogalmazta: „Az új társadalomnak a legteljesebb mértékig szociálisnak és demokratikusnak kell lennie ... Nekünk nem kell a diktatúra semmilyen formában.”11 S minderre biztosítékul épp Erdei Ferenc érveit hozta fel, mert amennyiben „az ipari munkásságnak van a leghatározottabb és legélesebben körvonalazott célkitűzése, amelyhez mindig következetes marad, akkor azt hisszük, minden reményünk megvan arra, hogy ezt a célt el is fogjuk érni ”12 Épp ezért — egy másik diósgyőri felszólalást idézve — „a magyar munkásság tekintete nem Kelet, hanem Észak felé, a demokráciák országai felé irányul.”13

A sokat emlegetett „harmadik út” gondolatát tehát Szárszón már Németh László előadása előtt felvetették, ráadásul épp a munkásság egyes képviselői, amennyiben egyaránt elutasították a kapitalizmust és a diktatúrákat — ez utóbbiaknál hibás módon egyenlőségjelet téve bolsevizmus és fasizmus közé. A harmadik út hívei viszont a legnagyobb hibát azzal követték el, hogy Erdei előadásának hatására bementek az ő utcájába és ahelyett, hogy a parancsolóan szükségessé vált nemzeti összefogás kimunkálására törekedtek volna, az ugyancsak a politikai holnapután feladatának tekinthető harmadik út kérdését állították előtérbe, amelyre Németh László beszédében igyekeztek a válaszokat meglelni. Mielőtt azonban erre rátérnénk, röviden utalni kell az előzményekre.

Németh László azóta már legendássá vált szárszói beszédét a tanácskozáson kialakult feszült hangulat nélkül is nagy várakozás előzte meg. Közte és az ún. hagyományos baloldal (marxisták, polgári radikálisok) között 1939, a „Kisebbségben” megjelenése óta újraéleződtek az ellentétek. Bár e munka — Cs. Szabó László szavaival — egy „irodalmi mozgalom csalódását jelképezte, nagyon mélyről fakadó keserves sóhaj volt, méltatlan is lett volna, ha szó nélkül marad”,14 a körülötte támadt vihar azonban jóval túlnőtt jelentőségén, amiben része van a — Németh László későbbi véleménye szerint is — „sok tekintetben hibás”, a prágai német bevonulást követő hónapok „minden töprengését és zaklatottságát”13 magán viselő írásnak, amelynek szerzője az „akasztófa alatti tömörséggel” akart nagyon sokféle, ráadásul csíraállapotban lévő gondolatot — mintegy utolsó szóként — figyelmeztetően el kiáltani16 Kora kiélezett viszonyai között azonban „félszavakkal” inkább lehetett zűrzavart kelteni, mint gondolatokat ébreszteni. Mindezt jól érzékeltetik az elfogultnak nem tekinthető Vas István visszaemlékezései: „a Kisebbségben utolsó oldalait, az addigiaktól elkedvetlenedve, csak felületesen futottam át Most, az egész tanulmányt komolyabban újraolvasva, meglepetten láttam, hogy a Kisebbségben végletes és megalapozatlan elemzéseiből, egymásnak ellentmondó példáiból nem egy tekintetben milyen józan következtetésekre jutott.”17

Az idők tehát — 1939-ben, majd 1942-ben, amikor a Kisebbségben könyv alakban is megjelent — nem az alapos elemzésnek, hanem a hirtelen véleményalkotásnak kedveztek. S az ilyen helyzetben mindig kapóra jön az ellenfél tévedése: így fogadták Németh László kiérleletlen gondolatait is, amelyek aztán segítettek megnövelni a harmadik út sebezhetőségét.

A harmadik út mint politikai elképzelés a népi mozgalom, illetve a népi gondolat terméke. Bár követői is sokféleképpen értelmezték, lényege, hogy túllépett a magyarság előtt álló lehetőségek kapitalizmusra vagy proletárdiktatúrára való egyszerűsíté6