Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 7. szám - Henkey Gyula: Az embertan és a magyar nép származása
HENKEY GYULA AZ EMBERTAN ÉS A MAGYAR NÉP SZÁRMAZÁSA A felszabadulás után a magyar őstörténettel és a magyar nép származásával foglalkozó tudományágak területén jelentős új eredmények születtek. E cikk keretében elsősorban az embertani kutatások eredményeivel foglalkozom, de kitérek a hungarológia (magyarságtudomány) egészét érintő kérdésekre is. Mielőtt vizsgálati eredményeimet ismertetném, elsősorban Lipták Pál 1958. évi munkája (Awaren und Magyaren im Donau—Theiss Zwischenstromgebiet, Acta Arch. Hung. 1958) alapján összefoglalom a honfoglaló magyarok embertani megoszlására vonatkozó eredményeket és említem az itt talált, meghódolt népekre jellemző embertípusokat is. Bár a magyar népet nyelve alapján a finnugorok közé sorolják, a honfoglalók török rétegével kapcsolatba hozható turanid, pamíri és előázsiai típusok együtt kb. 46%-ot tesznek ki, ebből a turanid 24%, ezzel szemben a finnugorokra utaló uráli, kelet-balti és lapponoid típus együtt 16,9%-ban mutatható ki. Az uráli (europo-szibirid) típus aránya csökkenő tendenciát mutat. Eddig a karosi nagycsaládi honfoglaló temető az egyetlen, melyben az uráli típus jelentős számban volt észlelhető. Amilyen arányban szaporodik a feltárt honfoglaló leletek száma, olyan arányban csökken az uráli típus gyakorisága, ezen kívül a Lipták által az uráli típusba sorolt ókécskei koponyát Nemeskéri János mongoloidnak, Bartucz Lajos pedig mongolidnak minősítette. Véleményem szerint a két utóbbi álláspont azonosnak látszik, mert a Bartucz által 1938-ban (A magyar ember) mongolidként bemutatott magyarok mind csak mongoloidok (mongol- szerűek). A honfoglalók között előforduló többi típus közül a magas termetű, hosszú fejű, keskeny arcú jellegegyüttes (a magas termetű keleti mediterrán és az északi együtt) előfordulása a legjelentősebb (16,7%), a gracilis (karcsú, kecses) hosszú fejű, keskeny arcú jellegegyüttes (a déli és a pontusi mediterrán együtt) is eléggé gyakori (14,1%). A magas termetű keleti mediterránok a rokon és a magyarokkal érintkező népek közül a türkmének, az azerbajdzsánok és az irániak (perzsák), a pontusi keleti mediterrán változat pedig a baskírok, a kazáni tatárok és a mordvinok között gyakori. Fontosnak látszik, hogy a magas termetű keleti mediterrán koponyákat inkább a gazdagabb mellékleté' sírokból tárták fel. A vezető rétegben lényegesen nagyobb lehetett a török elemek túlsúlya, mert Nemeskéri és Gáspárdy szerint (1954) az üllői honfoglaló magyar temetőben, ahová az Árpádok egyik leszármazottja, Üllő temetkezett nagycsaládjával, a turanid, a pamíri és az előázsiai (Bartucznál 1938-ban taurid megjelöléssel is szerepel)együtt69,71%-ot tesznek ki, míg az uráli és a lapponoid együtt 7,15%- al szerepel, a kelet-balti pedig nem volt kimutatható. A honfoglalók által itt talált típusok közül a gracilis mediterrán a csiszolt kőkorban még többségben volt, az alpi nagyrészt a bronzkorban a kelták beköltözésével került hazánkba, a dinári típus elsősorban az illírekkel hozható kapcsolatba. Bár az ősi germánoknál az északi és a cromag- noid (Liptáknál 1962-óta cromagnoid-A), az ősi szlávoknál a kelet-balti, az északi és a cromagnoid típus volt a gyakori, de a hazánkba települt germánok és szlávok jelentős mértékben keveredtek az itt talált kő-, réz-, bronz-, vaskori népek maradványaival, valamint keletről érkezett szteppei állattenyésztő népekkel. A keleti szteppékről főleg turanid, pamíri, keleti mediterrán, előázsiai és mongolid típusok kerültek hazánk területére. A honfoglaló magyarokhoz az itt talált népek közül a szarmaták (főleg az 85
