Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Bereczki Gábor: Mivel gyarapította nyelvünket a török hatás?

hog/ ezen a területen kevés nyomát találjuk a török hatásnak. Az, hogy a magyar a birtokosjelzős szerkezetekben (pl. az apának a lánya, az apa lánya) a birtokra kiteszi a birtokos személyragot, a török nyelvekkel egyező sajátosság, de belső fejlődés eredménye is lehet.

Megalapozottabb török hatást feltételezni az ifjonti, legénti, leánti stb. szavakban található melléknévképző esetében. Ezek az alakok ma már alig használatosak, az ifjúkori, legénykori, leánykori stb. váltotta fel őket. A képzőben a t azonos azzal a hol kérdésre felelő helyhatározóraggal, melyet egyes városnevekkel kapcsolatosan ma is használunk (Kaposvárt, Pécsett), az i pedig ma is eleven melléknévképzőnk. Hasonló esettel találkozunk az itteni, ottani szavakban, csak itt n a határozórag. A török nyelvek sajátja, hogy egy melléknévképző határozóragot tartalmazzon. Például a csuvas kilti jelentése házbeli (kil ház, a t hol kérdésre felelő helyhatározórag — a magyarral való egyezése véletlen — az i pedig melléknévképző), egészen pontos magyar fordítása: házbani.

A magyar névutók (olyan ritka kivételektől eltekintve, mint pl. a túl) minden von- zat nélkül követik a főnevet. Sajátos eset a nélkül névutó, amelynél csak látszólagos a vonzatnélküliség. Abban mindenki egyetért, hogy az eredeti alak a következő volt: víznél kül, s a mai nélkül névutó ún. szóhatártévesztéssel keletkezett. Erdődi József mutatott rá (Magyar nyelv, 72:213—215), hogy a mordvinban, cseremiszben, votjákban hasonló a névutó vonzata, sőt a votjákban a magyarhoz hasonló szóhatár- tévesztés történt. Az nem lehet kétséges, hogy a rokon nyelvekben török hatásra fejlődött ki e névutók sajátos vonzata, hiszen a mordvin és a cseremisz nemcsak a vonzatot utánozza, de magát a névutót is átvette. Az, hogy ennyi rokon nyelvbe átment a jelenség a török nyelvekből, csak megerősíti, hogy a magyarban is török eredetű e párját ritkító névutói vonzat.

Amíg a névragozásban csak halvány nyomait találjuk a török hatásnak, az igénél más a helyzet. A magyar csupán egyetlen múlt időt örökölt, a ma már csak egyes nyelvjárásokban használt, de a múlt századi klasszikus irodalomból jól ismert ún. elbeszélő múltat (menék, ménéi, mene stb.). Napjainkban szinte kizárólag at (t)-jeles múlt idő használatos (ritkán előfordul a mondtam volt típusú összetett alak is).

Tudjuk, hogy múlt idő rendszerünk régebben sokkal gazdagabb volt. Rövidség kedvéért csak az egyes sz. 3. személyű alakokat tüntetve fel, ez a rendszer a következőképpen festett: mene ~ ment; megy vala ~ megy volt; ment vala ~ ment volt.

Mind az írott nyelvben, mind a nyelvjárásokban előfordul még a mene vala, mene volt alak is, de ezek olyan ritkák, hogy nyilván másodlagosan keletkeztek a fentebb említett összetett múlt idők analógiájára.

A t (t)-jeles múlt idő kétségkívül az ősmagyar korban fejlődött ki a befejezett melléknévi igenévből, s az egyes szám 3. személyű alakban ma is megegyeznek (vö. szeretett anya; az anya szeretett.

A magyar nyelv fentebb felvázolt hagyományos múlt idő rendszere rendkívül nagy hasonlóságot mutat a rokon nyelvek közül a zűrjén, a votják és a cseremisz múlt időkkel. Erre való utalások jó száz éve fel-felbukkannak a szakirodalomban. Több jel arra mutat, hogy ez az egyezés nem ősi örökség. Az említett rokon nyelvek múlt idejű alakjai közül a magyar ment, megy volt, ment vo/tnak megfelelők, tehát amelyekben a múlt idő jele eredetileg melléknévi igenévképző volt, olyan múltban lejátszódott cselekvést jelölnek, amelynek a beszélő nem volt szemtanúja, a párhuzamos alakok viszont olyan cselekvéssel kapcsolatosan használatosak, amelynek a beszélő szemtanúja volt.

E két kategória megkülönböztetése nem ritka jelenség a világ nyelvei között. Az itt ismertetett mód azonban, amikor a megkülönböztetés csak a múlt idejű ala76