Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 7. szám - Katona Imre: Őstársadalmunk az uráli kortól a honfoglalásig

vitatott. A had nyilván közös vállalkozásokra (hajtóvadászat, kerítőhalászat stb.) társult alkalmi csoportot, a szer inkább együttlakó közösséget jelentett; mindenesetre a szer-sor, szerez-scro/ és főként a szerét ejti-szertelen szóbokor valamilyen rendezett együttélésre vall, kései leszármazottja a szeres település. (A had apai, a szer anyai csoportot is jelölhetett).

3.6. A legrégibb rokoni elnevezések az említett kettős számontartás elég következetes példái: fi(ú) — nő, férj — fél (feleség), apa — eme (anya, vő. Emese, emse), vő — meny, ipa — napa stb. Némileg követhették a változásokat is, erre vall pl. ősrégi árva szavunk, de örökletes rangra vagy főségre egyetlen szó sem utal. Semmi nyoma a (férfi-) avatásnak vagy a táltosnak, ellenben az ősköltészeti (és a népmesékben oly kedvelt) világjárás ebből a korból eredhet.

4.1. Az ugyancsak nyelvi alapon számított finnugor együttélés kora viszonylag rövid ideig tartott: az i. e. IV. évezred közepétől a III. fordulójáig. E korszakról már a régészet is többet tud mondani: a kő- és a rézkor váltásának idején a letelepült és szakosodott vadászat mellett megkezdik a nagyobb háziállatok tartását, és az erdei gyűjtögetésből fokozatosan fejlődik ki az irtásos gazdálkodás. A vadászat-halászat- állattartás továbbra is a férfi, a gyűjtögetés és az irtásos erdei földművelés pedig a nő munkakörébe vág, így a nemek közötti rangsor nemcsak hogy megmarad, hanem még tovább is fokozódik.

4.2. Az ősirániakkal való érintkezés mind szorosabbá és tartósabbá válik, korábban a zsákmányoló életre, később pedig az állattartásra és a földművelésre vonatkozó szavak kerülnek át a finnugor alaonyelvbe, ill. nagyok az eltérések az egyes népek telephelyének távolsága és helyváltoztatásai szerint; esetünkben az érintkezések is meg-megszakadnak, az átvételek száma pedig fokozatosan csökken.

4.3. A korabeli 2—3—4 családot egyesítő nemzetségi hosszú házak folyók mentén falvakba tömörülnek, az egyes telepek lakossága elérheti a 200 főt; ez minden bizonynyal azonos egy-két területi-vérségi nemzetséggel, amely közös tulajdont birtokló vérségi-rokonsági lakóközösség volt. Tagjai apai ágon közös őstől származtatták magukat, „aki” lehetett akár mese- és mondabeli állat is. Újkori vogul példák arra vallanak, hogy a nemzetség önálló és nagyon hatékony társadalmi intézmény is volt. Kialakult a főség, ebből a korból való az iráni eredetű úr szavunk, melynek korabeli jelentései hőst, vitézt és férfit egyaránt kifejeztek. Teljes következetességgel érvényesült a nemzetségi exogámia, tehát az idegen-(nemzetség)ből való házasodás szabálya. Ez gyakran vezetett ellenségeskedésre, e korból valók a küzdelmes feleségszerzés (és visszaszerzés) történetei. A nemzetségi tagot ért súlyos sérelem miatti vérbosszú is szigorúan kötelező szabály volt, és minden felnőtt férfira kiterjedt, nőkre azonban nem, legfeljebb idegen nemzetségből való nők is áldozatul eshettek neki. Minden nemzetségtag közös nevet viselt, személyi holmijait is azonos jellel látta el (neve tamga), de mindkettőt részekre is bonthatták (pl. daru-daruláb) az egyes családok szerint. A nemzetségnek saját szelleme, áldozati helye és sámánkodó papja, ún. táltosa volt. A szertartásokon többnyire csak teljes jogú férfitagok vehettek részt, a nők csak megszabott alkalmakkor, idegenek soha. Több összeházasodó nemzetség nagyobb időközökben külön ünnepet is tarthatott, melyen nemcsak varázslatos célzatú cselekményekre, hanem sportszerű játékokra, sőt olykor a párválasztás ideiglenes szabadságára, a tilalom feloldására is sor kerülhetett. Minden bizonnyal itt zajlottak le az egyes korosztályokhoz tartozó férfiak: a harcosok avatási szertartásai is. Mindezekről azonban sokkal inkább újkori vogul párhuzamaink vannak, mint saját nyelvi és egyéb emlékeink.

4.4. A nemzetség mint tökéletesen zárt és teljesen önálló társadalmi intézmény elfedte a családot; a magyar nyelvből ki is veszett eredeti neve; így bog, íz, szer és

60