Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - SZEMLE - Vekerdi László: Hornyik Miklós: Beszélgetés írókkal
látványos deklarációkban, hatásos bombasztokban nyilvánul meg, nem taktika ez nála, hanem stratégia, s ebben (is) kétségtelenül Nagy Lászlóval rokon. „Én nem bizonyítgatom a hűségemet. Az anyjához való ragaszkodást nem hajtogatja az ember. Az arcán levő ráncokkal együtt: vállalja. Bizonyítson, akinek bizonyítania keli.” — mondta erről. Amikor a „szívem titokban hűségeskedik” sort leírta, nem a szerelemre, hanem a szocializmusra gondolt, mondván: „Mert annyira szeretik nyíltan, titokban jobb az a szeretet.” Több interjúban is elmondja, hogy a sokszor kompromittált magyarszót sem írta le soha, a Katalánokban mégis a magyarság sorsának döbbenetes erejű lírai sum- mázatát adta. A költő persze nemcsak vátesz, nemcsak a sorskérdésekkel foglalkozik, hanem a játékra is van hajlama és ereje. Sőt, Nagy László szavaival szólva, „játékosan js lehet . . . sorskérdésekről írni.” A prózakötet a versek után újabb bizonyság arra, hogy Kormosban mennyire élt a „homo ludens” igénye. Annak fölismerése, hogy a játék nemcsak a gondtalan kedély megnyilvánulása, hanem a művészet alapmotívuma. Egyébként a magyar költészettől sosem volt idegen a humor, az irónia, de „zivataros századainkban” a költőt inkább „lángoszlopnak”, prófétának szerették látni. Talán Weöres Sándorral nyert igazán polgárjogot a játékos költő. A kötet számos írása nem a magyar líra legismertebb, par excellence élvonalbeli költőjét méltatja. Somlyó Zoltán, Sinka István, Jékely Zoltán — hárman az „árnyékból ragyogók” közül. S milyen szeretettel, értőn szól Berdáról, Zelkről vagy Csorba Győzőről. Persze — áttételesen — önmagáról js beszél, ha az elődökről, pályatársakról ír. Kormos azon kevesek közé tartozik, akik nagyon sokat tettek azért, hogy irodalmunk ne szakadjon szét egymással szemben álló vagy (ami még rosszabb) egymással mit sem törődő nemzedékekre. Kormosban akkor is nagy-nagy szeretet és segítőkészség volt a fiatalok iránt, amikor sajnálatos módon az idősebb írógenerációk beért, befutott tagjai közül egyre többen kezdtek elfeledkezni az utánuk jövőkkel való kézfogás nemes gesztusáról. A kötet harmadik részében ott sorakoznak a szerkesztőségi előszobákban ácsorgó fiatalok iránti figyelem, a velük való törődés dokumentumai. Ám ezek is legföljebb csak sejtetik Kormos önzetlenségét. Kiket szeretett igazán? Ha elfogadjuk a Dantétól származó megállapítást, akkor azt kell mondanunk: azokat, akik hozzá hasonlítottak, illetve akikhez ő hasonlított. E szubjektív mozzanaton túl a megítélés kritériuma Kormos számára is a tehetség és az erkölcsi tartás lehetett. Ezért írta például Nagy Gáspárról a következőket: „Neve Nagy Lászlóéval csak véletlen névrokonság, de költői eredete mégis Nagy László szellemi családfájáról származtatható, aki sok »újszülött fiának« nemcsak gazdag művét adja örökségül, hanem emberi tartását is: példát arra, hogyan kell s lehet emelt fővel nézni a világba, bármilyen szélben, átvágva egyenesen a földeken, ha megcsavarodnak az utak.” A vasmozsár törője alatt a műfordítói ars poeticának is értékes foglalata. Tudjuk, Kormos az ősi indián népköltészettől André Frénaud verseiig, Chaucer „meséitől” a finn Vuorela költeményeiig sok mindent költött át magyarra. (Válogatott versfordításait a Fehér mágiában olvashatjuk.) Szabó Lőrincet idézi: „...költőül kell tudni, ez a legfontosabb a műfordításban.” Módszerét — miként az Ágh Istvánnal való beszélgetésből megtudjuk — nem elsősorban a filológus felelősségtudata jellemzi, nem elégszik meg a mégoly hiteles közvetítéssel. „ . . .a magyar nyelvnek a hajlamait, mélységeit és magasságait kell egy költőnek ismerni ...” S lényeges, hogy a saját lírája ráhangolódjon valamiképpen a fordítandó műre. Kormos életében — mint Nagy László mondta — csak a „fényeset”, a „hozzáillőt”, a „meséset” láttuk. De módosult a kép, „halál ül a költő nyakában . . . Majd újraolvassuk verseit más szemszögből: a végzetesből is.” (Mert csak a szíve gyalogolt) A folyóiratokból jórészt ismert prózai írásokat most „a végzetes” szemszögéből olvastuk végig. S szorongató volt az érzés, amikor azokhoz a sorokhoz jutottunk, melyekben költői és magánemberi terveiről beszélt. A halál persze márakkor is ott leselkedett körülötte,de se ő, se azok, akik szerették, képtelenek voltak távozását realitásként fölfogni. A vasmozsár törője alatt borítóján Nagy László találó rajza: Kormos néz ránk fáradt-megtört arccal. Kár, hogy a személyiséget, az írói világot ugyancsak illusztráló képanyagot hiába keressük a kötetben. (Szép- irodalmi, 1982.) OLASZ SÁNDOR HORNYIK MIKLÓS: BESZÉLGETÉS ÍRÓKKAL Megnőtt az interjú jelentősége irodalmunkban; látható ez abból is, hogy az írók rendszerint újra- közlik válogatott vagy összes írásaikat tartalmazó köteteik végén a nekik tetszőket. Érthető ez a tekintélynövekedés; hiszen a tömegkommunikációsszemlélettől a divatig mi minden hozzájárult! Interjúk persze mindig is voltak,amióta irodalom létezik, hiszen már Ur városának királya, Shulgi így nyilatkozott a sumér írnoknak: „Ifjúkoromban szorgosan jártam iskolába én, / sumér, akkád táblák nyomán az írnok dolgait / úgy eltanulva, hogy senki társam / agyagra írni nálam szebben nem tudott. / Tudós mesterek tanították ott az írás művészetét, / s, hogy miként kell kivonni- összeadni pontosan. / És mert a nagy istenek bölcsességgel áldottak meg gazdagon, / Első írnokká nőttem, akit nem gátolhat semmi sem.” Az interjúk és nyilatkozatok tehát mindig is szervesen hozzátartoztak az irodalomhoz, de nem mindig voltak egyformán fontosak. Külön formává, valóságos külön irodalmi műfajjá meg éppenséggel 81
