Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - MŰHELY - Sándor György: „Növekszem felnőtt halálra” (Hervay Gizella lírája)

is megjelennek, melyek majd a következő kötetben válnak egészen hangsúlyossá: hontalanság, száműzettetés, igazoltatás, kihallgatás, vallatás, börtön.

A Kettészelt madár a gyász első verseit gyűjti össze. Szinte kizárólagossá válik az intenzív képekből, asszociációkból felépülő élménykiöntő líra; mellette csak ritkán jelennek meg a konkrét tárgyi világ, az empíria elemeit vagy a fiát gyászoló Máriát közvetítőként használó, tárgyias versek.

„elmeszesedett erekkel fiatalon / halálra felkészülten” (XV.) írja a Száműzött szivárvány (1980) verseit. A Tőmondatokban és az Űrlapban kialakult érzékenységet, disszonanciatudatot a személyes gyász elmélyítette és kizárólagossá tette. Az új kötet a Kettészelt madár folytatása, de a gyász spontán, elemi erővel feltörő, érzelmileg fűtött hangját egy higgadtabb, olykor rezignáltabb váltja fel. A korábbi kötetben feltűnt új motívumok is megmaradnak, s mint a köteteim is jelzi, a száműzetés kiemelt, mindenre kiterjedő motívummá nő. Hervay többszörös száműzöttnek tartja magát, s e tudat változatait sorakoztatja fel a kötet.

A költő hontalanná vált, elvesztette szülőföldjét, lemetszették a közösség köldök- zsinórjáról, de most új hazájában is idegen marad. A betegség a többi ember közül is száműzi a börtönnek érzett kórházba — s hiába szabadul: az egész világot és benne saját életét is börtönnek látja (XII., XXXVII., XLV.J.

E világban minden manipulálva van: „távirányítóit lelkesedéssel / egymás húsába harapunk” (VI.), az emberek egymásra lőnek s egymást lökik a mítoszivá növesztett „kés” alá (XIII,). Védekezésnek nem marad más, mint az önpusztítás: „hogy ne lássak/ szemhéjam szememre nő” (VI.). Ilyen körülmények közt a „szabadság szerelmese”, a szó egy úton járhat csak: „szájról szájra mint a népdalok’YXXV/./,s kialakul a jelbeszéd (L). A lírai ént idegen, ellenséges természet veszi körül, amelyet csend, árnyak, radioaktív félelem (XIV.), szögesdróttal kivert ég, bombatölcsér (XVI.), örökös éjszaka ural; ahol „az átlyukasztott mennyboltból vékony / sugárban szivárog a vér” (XI.).

A körülvevő ürességben, a pusztulásban, a hontalanságban, a betegségben a fájdalom méltóságot és erőt is ad, hogy lábra álljon és magasra emelje a fejét (XVI.). Eredendő védtelenségét nem hagyja meg puszta állapotnak, hanem magatartást formál belőle: a védtelenül hagyott tarkó, halánték leleplezi az ellene törőkét (XXII.). Korábban bízott az ész rendteremtő erejében, de ebben a kötetben megjelennek azok a versek is, amelyekben ez az esély sem adatik meg, hiszen „aki megérti / hogy működik az egész: szájában a szóval / zuhan mert a kések figyelnek” (XIII.). Ismét megjelenik a kísértés, hogy torz álmokat higgyen valóságosnak —az „ostorcsattogás” azonban mindig visszavezeti a realitáshoz. Nem jut el a Zuhanásokban újraköltött mítoszokhoz sem, bár ébresztgeti a „vaságyra vert világ”-gal dacoló reményt: felnő árvacsalánon is, ha eltiltják az anyatejtől (XLIV.), még a szerelem lehetőségére is mer gondolni (XLVI., LXVIII.). Hervay mindvégig egy értelmes, harmonikus élet lehetőségéért küzd, megfogalmazza hát a rettenetét, az „iszonyat ragályát” is. A reménytelenség kimondása meghaladását, legyőzését is célozza; ezért kapaszkodik meg a szavakban: „a vers nem vigasz — / lelkiismeret / kiszúrhatják a szememet/ akkor is énekelek!/ mindig énekel valaki / élni csak így lehet / világ virága: vers / lelkiismeret” (XXVIII.). Abban bízik, hogy valaki majd továbbénekli az éneket (LXVI.), az „igazi szót”, mely talán még az ember és a dolgok közti harmóniát is képes megteremteni (LXVII.). Ismét a remény és a tárgyilagos kétség határmezsgyéjén áll: hisz a „szivárvány-reményben”, de tudja, hogy csak „üszők és korom” vár rá (LXII.), s szüksége van e hitre, mert valamibe meg kell kapaszkodnia. Menedék és választás nélkül, „a leomlott ég törmelékei között” (LV). csak az előző kötetben kitörő fájdalommal gyászolt halottakkal van kapcsolata (X.), akik néha tartást adnak, „segítenek élni / s megérteni hogy vagyunk . . (XXIX). A szülő- és a választott hazából, a szerelemből, az anyaságból, az emberek közül és az énekből is kiűzetve így

75