Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Bálint B. András: „A szeretet ellen védtelen vagyok.” (A reményvesztés útja Hajnóczy Péter prózájában)
orvosa segítségével a csodával határos módon sikerült elmenekülnie Szentgotthárdról. Egy idős embert tizenkét évig tartottak benn, addig nem akadt senki, aki alapos vizsgálattal megállapította volna, hogy az öreg nem elmebeteg, hanem a család „jóindulata” folytán került ide.. . . Az otthon egyik volt orvosa mondja: „Ezek az intézetek arra jók, hogy .fölösleges’ embereket legális keretek között eltüntessenek. Ez az igény hozta létre őket. Nagy szó, hogy van hely, ahol a rászorulók fekhelyet és meleg ételt kapnak, de szabadságot is kellene kapniuk, emberi létezési formát, hogy embernek hihessék magukat. Amit az intézetek nyújtanak, ismétlem, nagy dolog; de az itteni élet csupán vegetálás.” Hajnóczy ebben a műfajban sem tagadja meg önmagát: kérdez és leír — a döntést az olvasóra bízza. Nem célja a részvétkeltés, legalábbis nem az érzelmek útján. Ez a titka szépprózájának is. Hideg nyugalommal, látszólag önnön sorsa iránt is részvétlenül figyeli az eseményeket. Tárgyilagossága néhol már hátborzongató. Az olvasó a kegyetlen helyzetek láttán legalább egy-két szubjektív —vigasztaló — megjegyzést várna a szerzőtől. De ha a világ ilyen, hogyan nyújthat vigasztalást az író? Ez a hűvös, már-már hideglelősen objektív szemlélet teszi, hogy Hajnóczy írásait képtelenség szeretni. Csak egyszerűen nem lehet elunni őket: a mélyből hozott információkra szükségünk van a felszínen is, akárhogy süt a nap. Tudnunk kell, hogy a szakadékban is van élet, ha mégoly alacsonyrendű is. Ezért szerves része az életműnek Az elkülönítő. * % # Egybegyűjtött írásait olvasva hosszan törtem a fejem, vajon a magyar prózairodalom- bankihez hasonlíthatnám Hajnóczy Pétert. Nemleltem azonosságokra]senkivel, még párhuzamokra sem. De gondolataim rendezése közben eszembe jutott Hajnóczy idősebb pályatársának neve, akinek alkotómódszere, világfelfogása messze eltér az övétől, de akinek egy lényeges felismerést köszönhetünk, azt, hogy — mint egyik tanulmányában írja — „az író nem ritkán éppen elkötelezetlen humanizmusa okán formál jogot az ítélkezésre”. Ennek jegyében ítélt Hajnóczy is. Az írószövetség 1965. évi közgyűlésén a következőképp indokolta különös, a kritikusok számára jórészt megmagyarázhatatlan definícióját Sánta Ferenc: „Azt hiszem, a tárgyilagosságot és az igazságot az elkötelezettség és következésképpen az elfogultság igen nagy mértékben kizárttá teszi. Hiszek viszont abban, hogy a tárgyilagos, el nem kötelezett és minden oldalra az igazságosság igényével tekintő elme segítséget nyújthat ott, ahol éppen az emberiség dolgában tevékenykednek, működnek. Nagyobb lehetősége van ennek az igazságosságra törekvő akaratnak arra, hogyaz igazságot mondja ki és segítséget nyújtson ott, ahol az emberiségért munkálnak, mint annak, amely elfogultságával és elkötelezettségével nem látja meg a másik félnél, a perben a másik oldalon is az igazságot, aminek ötvözésével teremthetjük meg mindazt, amit valóban az emberiség sok évezredes történelmével akar.” * * * Hajnóczy minden oldalra tárgyilagosan, az igazságosság igényével tekintett. A történelem értelmét, célját borúsabban ítélte meg, mint mi általában. De ne feledjük: ború- sabban is élt, a szakadék mélyén dolgozott. S onnan egy idő után nincs erő a felkapaszkodásra. Nincs is értelme —vélheti a ku- tó, aki évek óta nem látta az eget. A Perzsia végén még előtűnik a patak, felcsillan az 69
