Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)
1983 / 6. szám - MŰHELY - Grezsa Ferenc: A Németh-esszékötetek felszabadulás előtti alakváltozatai
sal”. Kovács Endre írása a Sorsunkban a kritika aránytévesztését igazítja helyre: a Kisebbségben szövegében a „mély- és hígmagyar” ideológiánál fontosabbnak ítéli a magyar felvilágosodás és a Habsburg-barokk szembesítését, a baconi küzdelmet a modern idők idolumjai ellen. Juhász Géza tanulmánya a „mélymagyarság” látomásában a bartóki minta sugallatát és a Tanú minőségeszméjének konkretizálódását állapítja meg. E sommás azonosításnál érdekesebb azon gondolatmenete, mely Németh Lászlót Ady- hoz és Szabó Dezsőhöz viszonyítja, s gondolkodói eredetiségét az erkölcsi megtisztulás programjában és ábrázolásában keresi. ífr % Az esszé térhódítása a századelőn azt az űrt tölti be, amely a széppróza gondolatszegénysége és a tudomány nyelvi igénytelensége közt támad. A műfaj a válságba jutott pozitivizmus meghaladása, anélkül azonban, hogy elmerülne az életfilozófiák irracionalizmusában. Sőtér interpretálása szerint Ady a montaigne-i hagyományt, a szubjektivebb indítékú „öntükröző” esszét műveli, amelynek a lélek, a jellem a közege, Babits viszont a Kemény- és Péterfy-örökséget folytató, tanulmányszerűbb típust, amelyre az „objektívak személyiség” a jellemző. Az esszé fejlődésének a csúcsára a két világháború közt jut: ekkor emelkedik irodalmunk egyik vezető műfajává. (Kolozsvári Grand- pierre Emil például a Nyugat második hullámát „esszéíró nemzedékként ” írja le.) A műfajnak lendületet ad a szellemtörténet divatja, de ennél is fontosabb tényező ideológiaképző szerepe: a húszas évek válsága után, a honi tudományos élet igénytelenségéből következőn mindenekelőtt az esszében épül föl a népi mozgalom és az urbánus baloldal világképe. Halász Gábor a „sűrített pályakép" mestere: lírát magába fojtó történészként tágítja a portrét tablóvá. Szerb Antal számára az esszé vallomás, emlékezés, napló — szellemi élményeinek érdekfeszítő elbeszélése. Cs. Szabó a műfaj „Krúdyja”: az anyag művésze, aki szívesebben gyűjt, mint feldolgoz. Féja az irodalomban ödüsszeuszi fölfedező, indulat és fegyelem, életesség és pátosz ötvözője. Illyés prózája csupa fény és okosság, embermelegben kikelő szentenciabőség. Németh László helyének kijelölésében a kortárs kritika bizonytalan. Thurzó Gábor Babits-tanítványként méltatja: életének „kalandora”, aki egész okmánytárakat képes intuícióval pótolni. „Mindig az érdekli, amit képzelete boltozhat a tények fölé. Forrása az ösztöne, ihletője a fantáziája” —állapítja meg jellemzésében. Esszéírása játékos szenvedély és nyugtalan klasszicitás. Kolozsvári Grandpierre viszont „asszonyos alkatnak” definiálja; „rendszertelen, kapkodó, szlávosan nyugtalan” szellem, akinek „elsőrendű életszükséglete a gondolkodás”. Sőtér pedig az Ady-hagyomány folytatójának látja, aki az esszét „művelődéstörténeti vállalkozásként” írja, a „fölismerés spontán és elfogulatlan örömével”, mérték, köny- nyedség, elegancia normáit érvényre juttatón. Nézetünk szerint Németh László — ahelyett, hogy csupán valamely irányát képviselné — a műfaj összefoglalója, aki a „tudományos” és „szépirodalmi” esszé kettősségét oldja föl életművében. A Tanú idején a vallomásos formához áll közelebb: a szellemi életrajz invenciózus személyességéhez. A külvilág „énesítése”, alkotó és téma viszonyának „szakadatlan regisztrálása” jellemzi, az „önérdekű tájékozódás” és „egyszemélyes világnézet” igénye. A Tanú után az író „visszatanulmányosítja” az esszét: a Szekfű-könyvben elhatárolja a maga értekező prózáját a „lírai történelemszemlélettől”, az olyan írásművektől, amelyekben a téma csupán „csatatere”, a tárgy csak „ürügye” valamely anyagon kívül eső eszme, indulat érvényre juttatásának. A negyvenes évek tanulmányai: a Kemény Zsigmond, a Széchenyi stb. objektivitásukkal tűnnek ki Németh László pályáján, elemzés és bizonyítás módszerével, az „önfeledt személyességből kibomló tárgyias okosság” hitelével. 63
