Forrás, 1983 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1983 / 6. szám - MŰHELY - Grezsa Ferenc: A Németh-esszékötetek felszabadulás előtti alakváltozatai

mát az író „hősi és tragikus” korszakaként írja le: a kritika műfaja helyébe az esszé lép, amelyben „elemző kedv, intuíció és egy arcképfestő éles szeme” egyidejűén összpontosít a feladatra; a „véleményalkotó” szerepét a „lelkiismeretvizsgálóéval” bővíti; a mű akár egy felrobbant rakéta színes látványa. Kovács Endre a korviszonyokhoz méri a teljesítményt: a Tanú széttépi a húszas évek negatív életérzését, a „csupa sérelem, csupa fojtott dac frazeológiát”, az író — akárcsak Ady Párizsban — Európától tanul „mérést, bátorságot, kezdeményezőkedvet”, s a gondolkodás drámai hőfokával, a fiatalság szilaj erejével „az új magyar ideológia patetikus kiállását” képviseli. Juhász Géza A minőség forradalma emberképét állítja össze: mint lesz fontos kísérlet a kettészakadt forradalom, a társadalmi és szellemi ember egyesítésére, az „enciklopédikus gyónás” magatartásának kialakítására. Kondor Imre szerint a Tanú ablakából az életmű egységére pillanthatni: élet és mű kölcsönhatásából regény és tanulmány születik, meghasonlásából pedig dráma. Balogh László Németh tanulmányírását a benne lobogó „fauszti lángért” becsüli: mint a romantika korának betetőzője „az egész vajúdó világ szellemén” úrrá akar lenni. Ami annak idején folyamat volt, a Tanú nehezen áttekinthető fél évtizede, most egyetlen műbe foglalt gondolati sűrítmény — érthető hát a kritika elismerése.

A tanulmánysorozat második része, a Tanú előtt keletkezett írásokat tartalmazó Készülődés. 1941 őszének penzumaként az író utólagos datálásánál hamarabb, 1942 könyvnapja helyett már előző karácsonyon megjelenik. Az időpont azért fontos, mert belőle magyarázható a meglepően lanyha kritikai fogadtatás: az irodalmi közvéleményt épp ekkor a Cseresnyés színházi kudarca foglalkoztatja, s a nemzedékszervező író kritikusi elfogulatlansága nehezen illeszthető be a drámaíróról rajzolt torzképbe. A kétkötetes antológia anyagát, mely részben Gulyás Pál gyűjtéséből áll össze, Németh László a megszokottnál erősebben rostálja és stilizálja, föltehetően a pályakezdéssel járó egyenetlenségek kisimításának szándékával. A Készülődés belső rendje az életműkiadás későbbi tematikai és műfaji szerkezetét előlegezi: Az én katedrám, a Két nemzedék és az Európai utas építkezését. A könyv ritmusának elevensége pedig kritikai portré és irodalomtörténeti tanulmány perspektívaváltásából ered. Hiányzik belőle A minőség forradalma kompozícióját jellemző logika és arány. Az Elvek — képek nélkül az írói égtájkeresés iránytűje. A hét tanulmány némelyike a Kisebbségben irodalomszemléletének előfutáraként is felfogható, de az „elvek” vázát hirtelen elborítja a „képek” buja gazdasága. Az Egy kritikus inaséve és a Nemzedék születik — „az önállósuló szellem túlbuzgóságától” az új írógeneráció „levegőért és térért” küszködő szervezéséig — a kritikaíró fejlődésrajza. Ugyané nyomvonal lelhető meg az irodalomtörténeti igényű írásokban: A Nyugat írói még a portrékészítő alkalmazkodása modelljei karakteréhez, de az Európai utas már „kollokvium a Tanú szigorlatához”. A horizont egyre tágul, miközben erősödik a világkép korszerűsítésének igénye is.

A kötet bírálói —főképp a Nyugat harmadik nemzedékéből — a Készülődés gyűlölködéstől mentes „tiszta és boldog” irodalmi levegőjében a maguk „homo ludens” ösztönére is ráismerhetnek. A kritikaíró Németh Lászlóban a humanistát tartják a legelevenebbnek: az író kíváncsian és szeretetettel hajol a fölé az alkotás fölé is, amit benne „a magyarság szigorú lelkiismerete” netán elutasít; ítélkezésének egyetlen mércéje a mű igazsága. A kialakulóban levő intellektus példaképet és eszményeket keres, de bele tud feledkezni „afelület játékába és boldogságába is.” A „véleményalkotás művészeként” jellemzik: hangja feszültségekkel teli és áradó, a dogmatikus merevséget nélkülöző (Sőtér István). A pozitivizmus válságán — fejtegetik — az esszé műfaji erényeinek segítségével, de irracionalizmus és strukturalizmus végleteit elkerülőn jut túl. A műélmény forróságát „a matematikai igazság érvényével” fogalmazza meg, a ráció lehetőségeit az író eszközeivel: paradoxonos szerkesztéssel, metaforikus nyelvvel,

61